A felejtés képlete #9

Jó éjszakát…

 

- Lehengerlő a mosolyom? – vonja fel szemöldökét, elfojtott mosollyal a szájszegletében.

- Tényleg csak ennyit fogtál fel belőle? – sóhajtom, belesüppedve az ülésbe.

- Megértem a korlátaid, Ciara. Nekem is volt ehhez hasonló kapcsolatom és nehezen tettem túl magam, amiért úgy vélekedtem róla, hogy az a lány számomra a nagy Ő. De be kellett látnom, ez nem ilyen egyszerű, még akkor sem, ha bármit megtennénk érte, hogy tökéletesen működő párkapcsolatban éljünk. Az utolsó hónapok olyan elviselhetetlenül teltek, hogy meggyűlöltük egymást, annyit veszekedtünk a semmiségeken is – húzza el száját, szomorú pillantással merengve a szélvédőn túli világba. - S bár a minap találkoztunk először, én úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást. Olyan, mintha már régebben összefutottunk volna, és úgy érzem, mindent tudok rólad, amire szükségem van ahhoz, hogy közel érezzelek magamhoz. Esetleg kaphatnék egy második esélyt? – pislog rám.

- Az elsőt sem játszottad el, Wayne – mosolyodom el, feléje fordítva a fejem. - Nagyon jól éreztem magam és nem csak azért, mert ilyen tökéletes programot dolgoztál ki, hanem mert veled lehettem. Alig ismerlek még, de amit eddig megtudtam rólad, eléggé lenyűgöző számomra. Azonban nekem ez az egész még nagyon gyors. Időre van szükségem.

- Ezek szerint ne is álmodjak mostanában egy második randevúról? – markolja meg bal kezével a kormány peremét.

- Hétfőn elutazom és bizonytalan a haza utam. Talán még jövő hét vége előtt megérkezem, de nem látom pontosan az elém kerülő menetrendet.

- Annyira kiborítottalak, hogy elhagyod a várost? – kapja felém a fejét kikerekedett szemekkel.

- Dehogy! – ellenkezem rögvest, elnyomva a rám törő kuncogást. – Deate már korábban leegyeztette az időpontot. Nem miattad megyek el – ingatom meg fejem hevesen.

- Biztos?

- Biztos.

- Azért nem engedted, hogy megcsókoljak, mert még szereted az ex-barátod? – vált hirtelen témát.

- Nem érzem etikusnak, ha a volt barátomról beszélek neked. Tudom, megemlítettem, hogy hét hónap múltán sem tettem túl magam rajta, de nem szeretnék a részletekbe menni. Sajnálom.

- Miért nem engedted, hogy megcsókoljalak? – teszi fel ismét a kérdést, a választ követelve.

- Nem ismerlek annyira, hogy megfelelőnek találjam az első randevún elcsattant csókot. Mint már mondtam, túl gyors nekem a veled való kontaktus.

- Két hét múlva van esély arra, hogy újra láthatlak? Vagy még jövő hétvégén? – szusszan fel, kérlelően pillantva rám. – Esetleg felhívhatnál, amint haza érsz, ki tudja honnan.

- Vagy felhívhatsz te is.

- Felhívhatlak?

- Miért lettél hirtelen ennyire bizonytalan? – szalad ezernyi ráncba a homlokom.

- Nem akarlak még jobban elijeszteni, hátha annyira megrémítelek a magabiztosságommal, hogy fejvesztve elszaladsz előlem – ereszt meg egy lehengerlő mosolyt.

- Mily kedves vagy, hogy visszafogod magad – horkanok fel. – De most már indulhatnánk végre, mert kezdek megfagyni. Felvehettem volna egy kiskabátot. Nem számítottam rá, hogy ennyire hűvös lesz este – dörzsölöm meg a karom, megborzongva a fedetlen bőrömre simuló hidegtől.

- Bekapcsoljam a fűtést?

- Ha nem gond – pillantok rá bizonytalanul.

- Ha bekapcsolom, haza vihetlek? – fordul felém teljes testével.

- Szó sem lehet róla – egyenesedem ki, tiltakozásom jeléül rázva meg a fejem.

- De mégis hogyan szándékozol haza menni? – sóhajt fel.

- Hívok egy taxit – vonok vállat, hevesen kapkodva a levegőt idegességemben.

- Miért nem engeded, hogy haza vigyelek, Ciara? S miért nem engedted, hogy érted menjek? Az is az első randis szabályaid közé tartozik, hogy a másik fél nem tudhatja meg, hol élsz?

- Azokban az esetekben igen, amikor még egyáltalán nem ismerem a partnerem annyira, hogy megbízzam benne és elengedjem magam, hogy ne szorongjak amiatt, vajon mikor zuhanok a padlóra és török apró kis darabokra. Addig senkit sem engedek az otthonom közelében, míg ki nem ismertem az illetőt annyira, hogy ezer százalékig biztos legyek benne, nem csak kihasznál. Kérlek, bocsásd meg, amiért az első találkozónk alkalmával nem mutattalak be a családomnak – emelem meg kissé feszülten a hangom.

- Rendben, megértem, hogy miért vagy ennyire kibukva. Felfogtam, hogy sebzett a szíved és képtelen vagy megbízni másokban. S nem várom el, hogy még az este folyamán bemutass a családodnak, egyszerűen csak szeretnélek haza vinni – simít végig a görcsösen ökölbe szorított kézfejemen. – Utálom még a gondolatát is, amiért egy taxiban kell búcsút vennem tőled. Folyamatosan az a gondolat jár a fejemben, hogy a taxiba ülve látlak utoljára, mert elrabolnak vagy nem is tudom, mit művelnek veled, csak abban vagyok biztos, hogy valami őrülten rossz dolog történik veled, miután elváltunk. Komolyan azt várod el tőlem, hogy nyugtalan napjaim legyenek emiatt a rossz döntés miatt?

- Miért vagy ennyire dramatikus? Csak egy taxi út, olyan, mint az összes többi – sóhajtok fel tehetetlenül.

- Miből gondolod, hogy olyan lesz, mint az összes többi? Egy hete az egész média attól zengett, hogy egy taxisként dolgozó fazon sorozat gyilkosságot követett el és hónapokon keresztül minden tízedik utasával végzett. Mi történik abban az esetben, ha egy hasonló fószer autójába szállsz be és pont te leszel a tízedik?

- Ha attól megnyugszik a lelked, elvihetsz kétutcányira a házunktól.

- Egyutcányira? – egyezkedik.

- Másfél – forgatom meg szemeim.

- Rendben. A kapuig viszlek – bólint komolyan, mintha eddig is ebben egyeztünk volna meg.

- Képtelen vagy tágítani, mi? – sóhajtom, rászegezve a tekintetem.

- Egy milliméternyit sem.

- Miért fontos ez ennyire neked?

- Tudni akarom, hogy épségben haza érsz-e – pillantása égető.

Olyan érzést kelt bennem, mintha fontos lennék számára, mintha érdekelné, mi lesz velem vagy valami ehhez hasonlatos emóció. Testem melegség járja át gondoskodó érdeklődésére. S már nem is érzem annyira hidegnek a rám telepedő hűvös levegőt, mely körbe lengi az utasteret.

 

♪♫♪

 

A város felé tartó út csendesen telik, miután rábólintok a felvetett lehetőségre. Valami megfogott benne, amikor olyan megmagyarázhatatlan pillantást lövellt felém az utolsó nekem szegezett mondatát követően. Bár képtelen vagyok szavakba önteni a gyönyörű íriszeiben cikázó érzésvilágot, mely pillanatok alatt a hatalmába kerített, úgy érzem, talán ő lehet az orvosság arra a fájdalomra, ami még mindig darabokra szabdalja a szívem bizonyos részeit. Talán ő lehet az a személy, aki képes megváltoztatatni hét hónapja szerelemre érzékeny életem.

- Itt merre forduljak? – kanyarodik vissza a Parkhoz vezető útvonalra.

- Itt még egy jó darabig egyenesen kell menni, majd szólok, ha jobbra kell kanyarodni – pillantok végig a mellettünk elsuhanó épületek során.

- Időben? Vagy belevetjük magunk egy Halálos iramban epizódba? – húzódik félmosolyra a száj szeglete.

- Még nem tudom – harapom be alsóajkam elgondolkodóan.

- Valóban jól érezted magad? – teszi fel a kérdést megremegő hangszínnel, mint aki nem bírja felfogni, hogy ez miként történhetett így.

- Nagyon élveztem az estét, ha erre gondolsz. Nemcsak a vacsora volt istenien finom, de az Allora Granth felbukkanásával rendkívül levettél a lábamról. Hogyan tudtad rábeszélni Micahékat, hogy eljöjjenek? – fordulok felé izgatottan.

- Meg vannak a kapcsolataim – pillant rám a szeme sarkából, mielőtt minden figyelmét az útra szegezné.

- Itt a következő lehetőségnél kanyarodj le – bökök mutató ujjammal a szélvédőn túli kereszteződésre. – Kíváncsi lennék a kapcsolataidra – kanyarodom vissza az eredeti témánkhoz. - Legalábbis az Allora Granth-es kapcsolataid nagyon is érdekelnének – döntöm az ülésnek a fejem, szemeimmel az arcvonásait fürkészve.

- Egyszer talán elárulom neked minden titkom. Ám amíg ez nem történik meg, haladjunk csak szépen sorjában, hogy kiismerjük a másikat és megbízzunk benne annyira, hogy minden titkunk rábízzuk – kacsint rám somolyogva.

Egy hasonló mosollyal viszonzom felvetését, mellyel teljes mértékben egyetértek. Ő sem szeretne úgy megosztani velem dolgokat, amíg én sem teszem ezt vele, ezért tökéletesen hangzik ez a kompromisszum.

Örülnék, ha egyszer olyan szintre jutnánk, amikor már nem kell a másik elől eltitkolnunk semmit, csak magunkat adni és nem görcsölni azon, hogy egyszer valami hiba folytán félre csúszik az egész kapcsolatunk.

- Min gondolkoztál el ennyire? – rángat vissza a gondolataim közül.

- Nem fontos. Csak valami ostobaságról. Nem érdemes szóba hozni – eresztek meg egy harmat gyenge mosolyt.

- Engem azért mégis érdekelne.

- Jó – sóhajtom megadóan. – Csak azon méláztam el ennyire, hogy milyen jó lenne egy olyan kapcsolatban élni, amelyben már nem kell semmi apróságon sem görcsölni, amikor már nem kell a másik előtt titkolózni, hanem önmagunk adhatjuk mindenféle álarc mögé rejtőzés nélkül.

- Te is álarc mögé rejtőzöl, Ciara?

- Mindenki valamilyen módon egy álarc mögé rejtőzik. Olyan ez, mint a levegő vétel. Ha nem teszed, belehalhatsz – vonok vállat. – Senki sem olyan szabadlelkű, hogy mindenki felé kitárulkozzon, és folyamatosan önmagát adja. Mindig van egy olyan pont, amikor bizonyos illetőkkel szemben, vissza kell fognunk a bennünk kitörni készülő, szabadulni vágyó szellemet, mert ha nem tesszük, annak súlyos végkimenetele is lehet. Például a főnököd sosem kezelheted úgy, mint egy egyszerű barátot, mert ő fölötted áll és alsóbbrendűnek tekint saját magához képest, hiába vagytok mind a ketten emberek, ez így működik a hierarchia rendben. A főnököd előtt nem minden esetben mutathatod meg önmagad, mert akár olyan csípős megjegyzéssel is illetheted, ha olyan stílusban kezel le, hogy akár munkaviszony felmondás lehet a vége. Ám, ha családi légkörben vagy, olyan személyekkel, akik nagyon közel állnak hozzád, felszabadultabban viselkedsz, és nem bújsz álarcok mögé, mert saját magad adhatod előttük, hiszen ők úgy is fognak szeretni, ha nem vagy toppon, vagy túlságosan őrültre veszed a figurát. Bármit tehetsz, jót vagy rosszat, ők akkor is ott állnak majd melletted – mosolyodom el Deatonra és Aquara gondolva. - Most már érted, mire gondoltam álarc alatt?

- Azt hiszem, kezdem kapizsgálni.

- Itt fordulj még egyszer jobbra, majd az első lehetőségnél balra és egyenesen fel az utca közepéig – adom ki a következő navigálási utasítást.

- Mikor találkozhatunk legközelebb? – veti fel a kérdést, néhány percnyi hallgatás után.

- Miért akarsz ennyire találkozni velem? Tényleg ennyire felkeltettem az érdeklődésed azzal a hatalmas eséssel a bevásárló központban? Vagy csak azért érdeklődsz utánam, mert egy fehérnemű üzletből láttál kijönni? – hunyorítok rá, amint befordul balra.

- Nem elég annyi, hogy találkozni szeretnék még veled? Hogy szívesen megismernélek közelebbről, annak ellenére is, hogy egy kecses földre huppanás vezetett a találkozásunkhoz? Miért vagy ennyire gyanakvó? Semmiféle hátsószándékom sincs veled. Egyszerűen csak szeretnélek jobban megismerni – sóhajt fel a mondandóját követően.

- Sajnálom. Nehezen bízok meg az emberekben – hajtom le a fejem bűnbánóan.

- Nekem mégis az első adandó alkalommal igent mondtál, mikor találkoztunk – derül fel a hangja.

- Magam sem értem, hogy történt – szuszogom drámaian, tanácstalanul emelve meg vállaim.

- Ez tetszik – nevet fel, lassan araszolva végig az úton. - A külsőmről bár olyan véleményen vagy, mintha egy rossz fiúval futottál volna össze, mégis belementél egy vacsora meghívásba. Velem!

- Örülök, hogy jól szórakozol – dünnyögöm. - Légy szíves, húzódj le az útról.

- Itt laksz? – hajol lejjebb, kipislogva a szélvédőn, a legközelebbi kapura pillantva.

- Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem – húzom egy magabiztos mosolyra ajkaim, széttárva a karjaim.

- Megőrjítesz, te lány! – veti hátra fejét, az ülésnek dőlve, az autó tetejére meredve.

- Abba egyeztem bele, hogy kapuig hozhatsz. Nem kötöttük ki, hogy melyik kapuig – kacsintok rá.

- Te aztán szépen ki tudod forgatni az ember szavait – hunyorog rám.

- Mások is mondták már – nevetem el magam. – S most, hogy ezt tisztáztuk – csatolom ki az övem. – Jó éjszakát, Wayne! – nyúlok az ajtónyitó kallantyúhoz.

A szandállom talpa már a járda szegélyét érintette, mikor hangja visszarántott az autóba.

- Komolyan csak így itt hagysz?

- Kérlek, te mégis, miként képzelted el a búcsúnk? – pillantok rá a vállam felett.

- Nem éppen úgy, hogy egy „Jó éjszakát, Wayne!” után csak úgy kiszállsz az autóból és tovalibegsz az éjszakába – mered rám pislogás nélkül.

- Mit vártál a találkozónktól, Wayne? Hogy egyből az ágyban kötünk ki? – csusszanok vissza az ülésbe, kérdőn felívelő szemöldökkel meredve rá.

- Nem, dehogy – ingatja meg a fejét. – De egy második találkozót igazán megbeszélhetnénk, mielőtt magad mögött hagysz.

- Meg van a telefonszámom, Wayne – forgatom meg szemeim mosolyogva. – Ha el akarsz érni, eltudsz. S mint már említettem, hétfőn elutazom és fogalmam sincs, mikor jövök haza. Ez esetben, nem szeretnék még semmiféle következő találkozót megbeszélni veled, mert nem akarok olyan ígéreteket tenni, amiket nem tudok teljes mértékben teljesíteni.

- Mikor hívhatlak?

- Amikor szeretnél – döntöm oldalra a fejem. – Ha esetleg rossz időben hívnál, és nem tudnám felvenni, ígérem, visszahívlak, amint időm engedi.

- Jó éjszakát, Ciara! – hajol felém mosolyogva.

Közelségére bennem reked az oxigén és a szívem eszeveszett ütemben kezd dübörögni a mellkasomban. A vérem a fülemben dübörög. S bár bekapcsolódik fejemben a vészvillogó, képtelen vagyok megmozdulni vagy csak ellenkezni a következő lépése ellen. Feszülten várom, mire készül.

Mikor arca alig pár centire kerül az enyémtől, elfelejtek még pislogni is. Ám ahelyett, hogy bármi kompromittálót műveljen, a hátsó ülés felé nyújtózkodik és a két ülés között előre emeli a hatalmas frézia csokrot, amely kissé megsínylette a földre ejtést, de még így is gyönyörű volt és bódítóan illatozó.

- Ezt ne hagyd itt! – nyújtja felém egy szívet remegtető mosollyal az ajkain.

Zavartan és kissé csalódottan harapom be alsó ajkam, amiért teljesen máshogy viselkedik ahhoz képest, mint amire vágytam volna, vagyis inkább gondoltam. Igen, gondoltam! Semmiféleképpen sem vágytam, mert az mégis csak őrültség lenne. Főleg, hogy alig két napja ismerem.

Kezembe veszem a csokrot. Ám mikor megfordulnék, hogy kiszálljak az autóból, mielőtt olyasmit tennék, amit később megbánhatnék, még közelebb hajol hozzám, ezzel teljesen megdermesztve a mozdulatban.

Meleg leheletét megérzem az arcomon, mire szemhéjam akaratlanul nehezedik rá a szememre. Fájón vágyom az érintésére, bár magamnak sem merem bevallani. Amint ajkai lágyan érintik az arcom, kiszakad belőlem egy sóhaj. S bár piercingje hűvös forró ajkaihoz képest, mégis jólesően borzongom meg közelségében.

- Álmodj szépeket, Ciara! – hallom meg érdes hangját a fülem mellett.

Összerezzenek a betörő valóság okozta kiábrándulástól. Szempilláim Wayne felé rebbenek, ahogy felé pillantok zavaromban. Arcomon ezernyi pírrózsa bontja ki szirmait, melegséggel árasztva el minden szabad bőrfelületet. Wayne ajkai megrezdülnek, ahogy szája félmosolyra húzódik.

Kezem megremeg az elgyengülésemért, ezért levegő után kapok és valami búcsú félét rebegek, mielőtt kiiszkolnék az autóból és átrohannék az úton, hogy benyomjam a kaputelefon hívó gombját.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/07/02/a-felejtes-keplete-8

Következő rész:

A felejtés képlete #8

A város fényeiben úszva

 

Az autóban ülve elfog valami fojtogató és nyomasztó érzés. Csalódott vagyok, amiért nem történt meg az, amit túl korainak tartottam volna. Emiatt hallgatagságba burkolózom és egy szó nélkül ülöm végig az úti célunkig vezető utat.

Ám mikor megpillantom a város végét jelző táblát és az útmentéről eltűnnek a házak, képtelen vagyok egy árva hang nélkül kibírni, hogy kérdőre vonjam.

- Tudsz róla, hogy kihajtottunk a sztrádára? – fordulok vissza az ülésben, hogy megpillantsam a városnak távolodó fényeit.

- Igen, ez volt a cél – fordul felém egy félmosolyt villantva rám.

- Mégis hova viszel engem? – szűkítem össze a szemeim gyanakodva, az arcát fürkészve.

- Maradjon meglepetés – titokzatoskodik.

- Utálom a meglepetéseket – vezetem tekintetem a szélvédőn túlra.

- Mintha valami hasonlót mondtál volna a vacsora előtt is – szélesedik ki mosolya, az utat figyelve.

- Most hogy szóba hoztad. Nem ittál túl sokat a vacsora alatt? – kapom felé a fejem az ittas vezetés gondolatától pánikolva.

- Az te voltál, Ciara. Én alig ittam egy pohárral – sandít rám a szeme sarkából.

- Valóban? – illetődöm meg a válaszát hallva. – Te meg hagytad? – rivallok rá, hogy oldjam az arcomon végig futó pirulás okozta zavarom.

- Én próbálkoztam, de te hajthatatlan voltál. Mikor kérdeztem, hogy nem-e lesz kicsit sok a borból, te csak a fejed ráztad, miközben újra töltötted a poharad – kuncog fel. – Próbáltalak kedves szóval leállítani, ám véget vetni sem akartam a jókedvednek. Szóval hibáztathatsz a dologért, de egy cseppet sem bánom az eddig történteket és reményeim szerint az ez utániakat sem fogom.

- A fejembe is szállt – dörzsölöm meg a halántékom, a fejem fájdítva.

- Lehúzzam az ablakot, hogy egy kis friss levegő áramoljon be az autói térbe?

- Az jó lenne – bólintok rá a kérdésre.

Az ablak automatikus működtetéssel leereszt és arcomba csap a hűvös levegő. A légáramlat egyből észhez térít és a fejemben lévő tompa nyomás is engedni kezd. Lehunyom szemeim és beszívom a friss levegőt.

Aztán megérzem, hogy az autó alattam lassítani kezd és bekanyarodunk egy leágazónál. Rögvest kipattannak a szemeim, hogy kipillantsak a szélvédőn.

Fával övezet kavicsos útra tévedünk, mire kérdőn fordulok Wayne irányába.

- Mégis hova viszel engem?

- Ezt mintha már kérdezted volna – kuncogja. – De a válaszom még mindig változatlan. Maradjon meglepetés.

- Ugye nem vagy bér-, esetleg sorozat gyilkos? – szalad ezernyi ráncba a homlokom. – Mert, ha igen, lehetnél kicsit kreatívabb is, minthogy egy erdő közepén vigyed véghez a terved.

- Nem vagyok egyik eshetőség sem és nincs szándékomban az erdő közepén meggyilkolni téged. Megnyugodhatsz – neveti el magát.

- Amíg el nem árulod, hova tartunk, nem tudok megnyugodni – akadékoskodom tovább.

- Percek múlva megtudod. Ne faggatózz tovább – somolyog rám egy pillanatra, mielőtt visszafordítaná figyelmét az útra.

Duzzogva fonom össze magam előtt a karjaim. Morcos pillantásokat lövellve a volán mögött jól szórakozó srácra. S miközben dúlok és fúlok magamban, észre sem veszem, milyen hamar megérkezünk az úti célunkhoz.

Egy kissé elhanyagolt parkolóba gurul be az autóval. Miután belőtte a megfelelő távolságot az ellőttünk álló hatalmas bokorhoz képest, behúzza a kéziféket és leállítja a motort. Elégedett pillantással nyugtázza, hogy egy pillanatnyi másodpercre felfüggesztem a morcos viselkedést, majd hirtelen kipattan az autóból és már csak arra eszmélek fel, hogy kitárja előttem az anyós ülés felőli oldalt.

Ám mielőtt kitehetném a lábam az autóból, egy pillanat alatt kikapcsolja a biztonsági övet, hogy a karjai közé kapva emelhessen ki az ülésből. A hirtelen jött mozdulattól megrémülök és egy apró sikkantás kíséretében fonom nyaka köré remegő karjaim.

- Megőrültél? Mégis mit művelsz? – sziszegem reszketegen.

- Kissé nedves a talaj és nem szeretném, ha a cipőd vagy a ruhád bánná ezt a kisebb fajta kiruccanást a városból – feleli hanyagul, mégis magabiztosan.

- Ezt komolyan gondoltad? Aggódsz a ruhám és a cipőm épségéért? – döbbenek le.

- Miért ilyen nehéz ezt elhinni? – sóhajt fel.

- Mert te nem tűnsz ilyen aggódássál rendelkező srácnak. Legalábbis nem olyannak, aki holmi ruháért vagy cipőért aggódna – vonok vállat, kicsit ellazulva a karjai között.

- Akkor mond el nekem, milyen srác személyét tulajdonítod az enyémnek, így külső alapján – húzza össze a szemöldökét, a válaszomra várva.

- Szükséges ebbe belemenni? – harapok bele az alsó ajkamba elgondolkodóan.

- Igen – bólint rá a kérdésemre, mire pillantásom végig siklik az arcán, az állán, a sötétben is megcsillanó szemein, kusza tincsein és széles vállain.

- A külsőd rossz fiús jellemre utal és ezt a karodon végig futó tetoválás is beigazolja. Hiszen egy szerény srác, aki inkább elbújna az anyja szoknyája mögé is, csakhogy ne kelljen középpontba kerülnie, az nem rendelkezik ennyi kacifántos firkával a testén. Ám ahogyan az arcodra pillantok mindez az állítás felborul – mélyedek bele szürkészöld íriszeibe. – A szemeid elárulnak - suttogom a szavakat, elveszve a pillantásában.

- A kis spiclik – leheli reszelős hangon.

A szavaink elhalnak. Aztán pár lépést követően megtorpan. Nagy nehézségek árán szakítom el róla a tekintetem, hogy körbepillantsak a helyen, ahova elhozott. S amint szemeim rátalálnak az elém terülő látképre, ajkaim elnyílnak meglepődöttségemben.

Lassan ereszt le a durva talajra, hogy a saját lábaimon állva csodálhassam meg az alattunk elnyúló város káprázatos fényeit. Egy magasabb domb tetejét tűzte ki utunk végállomásaként, melynek végén sziklaszerű kiugrok húzódnak a városig. A Temze partján álló hatalmas kerék kivilágított körvonalai is felfedezhetőek, melyen muszáj elmosolyodnom, annyi emlék fűz ahhoz a tákolmányhoz.

Miután kibámulom magam, felpislogok a mellettem álló srácra.

- Ez gyönyörű. Köszönöm, hogy elhoztál ide és megmutattad – mosolygom fel rá.

- Szükségem van a piros pontokra – viszonozza mosolyom, ujjait a derekamra csúsztatva.

Érintése nyomán édes bizsergés hullámzik végig a testemen és akaratlanul is az oldalának dőlök, bízva benne, hogy képes megtartani és nem esünk le mind a ketten az előttünk elhúzódó szakadékba.

- Látod azt a csillagot, ott, amelyik túlragyogja a többit? – hajol le hozzám, az ujjával bökve az adott irányba, amerre nézni kellenék.

Nagy nehezen elfordítom pillantásom a városról, hogy megkeressem azt a mindent túlszárnyaló, kitűnni vágyó csillagot. Szemeim egyből rátalálnak, annyira beragyogja a hatalmas Hold körüli, félreeső helyet.

- Igen, látom – törik meg a hangom, suttogásom közepette.

- Az az aprócska égitest te vagy – leheli a fülemhez hajolva, mire feléje kapom a fejem.

- Mi?

- Ne néz rám ennyire értetlenkedve. Elmagyarázom, rendben? – fordít magával szembe. – Te vagy az a lány, aki túlragyogja a többit. A puszta megjelenéseddel, a kisugárzásoddal, a mosolyoddal és a lehengerlő pillantásoddal magad mögé sorakoztatod az összes lányt. Te valahogy más vagy. Benned van valami plusz, amiért érdemes küzdeni. Ezért gondolom úgy, hogy te olyan vagy, mint az a kis csillag, mert te is olyan más vagy, mint ő a több százmilliárd csillaghoz képest – néz mélyen a szemembe, egy másodpercre sem szakítva meg a szemkontaktust.

- Ezt a megállapítást mégis mikor szűrted le? – pislogok fel rá.

- Tegnap délután, mikor megpillantottalak a fehérnemű üzletből kilépni – suttogja a választ.

- Nagy hatással lehetet rád a hatalmas esésem – húzom fel a szám egyik sarkát, egy apró félmosolyt formálva ajkaimból.

- De még mekkora hatással – hajol közelebb az arcomhoz, mire a vészvillogóim eszeveszett pörgésben jelzik tette célját.

Ujjai az arcomra siklanak, lágyan cirógatva meg a felhevült bőrfelületet. Telt ajkai egyre közelebb érnek az enyémekhez. Teljesen bepánikolok a helyzet komolyságától, ezért elhúzódom tőle és kétségbeesett tekintetem a város kivilágított szépségére vezetem. Kapkodva veszem a levegőt, miközben görcsösen kutakodok holmi elterelő téma után. Aztán valahogy kibökök néhány szót, hogy oldjam az általam gerjesztett feszültséget.

- Hogyan találtál rá erre a helyre? – teszem fel kérdésem kissé zaklatott hanghordozásban.

- A nagybátyám érdeme. Ő talált rá az egyik túraútja során. Úgy hat éve engem is elhozott ide és azóta idejárok, ha tele van a fejem és gondolkodni vágyom – lép mellém, hogy végig nézzen a város kivilágított utcáin. – Egyszer megpróbálta megmászni az Alpok legmagasabb pontját, de félúton vissza kellett fordulnia, mert a túratársa rosszul lépett fel az egyik sziklára és elszakadtak az ínszalagok a térdében. Jaxton a hátán cipelte le a legközelebbi mentőállomásig.

- Nagy túrázó?

- A legnagyobb. Mindig úton van – feleli mosolyogva. – Szeretnék olyan életet élni, mint ő.

- Miért nem teszed?

- Ez egy eléggé bonyolult történet. Nem szeretnélek untatni.

- Ha el szeretnéd mesélni, szívesen meghallgatlak, de ne érezd kényszernek. Ha nem szeretnéd, nem kell beszélned róla.

- Majd egyszer. Egy másik alkalommal – pillant rám. – Nem szeretném lerontani az átlagom az életemről való beszámolóval.

Az alsó ajkaimba harapok a szavai hallatán, azon elmélkedve vajon az én élménybeszámolóm, milyen hatással lenne rá. Nem hiszem, hogy az ő bonyolultnak titulált sztorija sokkal, de sokkal rosszabb helyen állna, mint a sajátom.

- Valami rosszat mondtam? – vizslatja égető pillantásával az arcom.

- Nem, dehogy. Csak elgondolkodtam – erőltetek magamra egy mosolyfélét, hogy megnyugtassam, de inkább vicsorgásnak érzem az arcomra költözött grimaszt.

- Min? – szegezi nekem a kérdést.

- Semmi érdekfeszítőn – felelem tömören.

- Ezek szerint nem akarsz beavatni – fordítja el az arcát, hogy elsötétedő szemeit a város fényeire függessze.

- Nem erről van szó, Wayne. Egyszerűen csak elgondolkodtam azon, hogy az én életem mennyivel másabb lehet a tiédhez képest. Nekem is vannak bonyolult történeteim, amivel nem szeretnélek az első randin terhelni, ahogy te sem engem – vonok vállat, kicsit közelebb araszolva hozzá.

- Nem vagyunk könnyű esetek, igaz? – jelenik meg egy félmosoly a szájszegletében.

- Nem hinném – húzom fel én is az ajkaim, egy apró mosolyt formálva.

- Nézd, hulló csillag – bök az ég felé és még az utolsó pillanatban elcsípem az égen végig futó fénycsóvát. – Kívánj valamit! – fordul felém, gyermeki csillogással szürkészöld íriszeiben.

- Amit kívánnék, sajnos nem ilyen egyszerű teljesíteni – húzom el a szám, apámra gondolva.

- Annyira nem nehéz a kegyeimbe férkőznöd – kacsint rám, mire a fejem fölött összegyűlő fekete felhősereg egy pillanat alatt eloszlik és elnevetem magam.

- Azért ennyire ne szállj el magadról – fordulok felé vigyorogva.

- Melletted valahogy nem is olyan egyszerű – halványul el az arcán szétterülő mosoly. – Ha rád nézek, eszembe jut, hogy amit eddig valósnak hittem, talán sosem volt az és ez teljesen megrendít.

- Nem értelek – ráncolom össze a homlokom, szavait emésztve, de képtelen vagyok rájönni a mondata mögött rejlő valóságalapra.

- Amint már mondtam, te más vagy, mint a többi lány. A lényeg ebben a tényben rejlik, és úgy gondolom, nem is kell tovább boncolgatnom a témát. Te vagy olyan intelligens lány, hogy rájöjj, miért is érzem olyan megrendítőnek a gondolatot, hogy amiben eddig hittem, talán sosem volt az, aminek valójában gondoltam. Te képes vagy az eddig alkotott véleményem a világról a visszájára fordítani.

- S ez olyan rossz?

- Nem mondhatom annak. Csak éppen olyan helyzetbe kerültem, amiben fogalmam sincs, mi lesz a következő lépésem.

- Ezzel arra szeretnél utalni, hogy kiszámíthatatlanná tettelek? – szorítom össze ajkaim, hogy elrejtsem a mosolyom.

- A kialakult pillanatot teszed azzá, Ciara – fogja ujjai közé a kézfejem. - S ez a veled töltöd időben rejlő izgalom. Alig bírom kivárni, mi lesz a következő momentum, mellyel elvarázsolod ezt a meseszerűvé váló éjszakát.

Oldalra döntöm a fejem, a szemébe mélyedve, miközben az arcán végig suhanó érzelmeket igyekszem megfejteni. Szavai bensőmig hatoltak, ám mégis megbújik bennem a rosszhiszeműség, mely beindítja a vészvillogóim. Nem vagyok benne teljes mértékig abban az áhítatban, mely azt súgná, hogy higgyem el mindazt, amit mond, ezért felmerül bennem a kétely.

Mi történik akkor, ha elhiszem szavai jelentőségét és nem kutatok a mögöttes szándékuk után? Mi lesz, ha csak áltatom magam és valójában egy álarc mögé rejtőzik, míg végül oly annyira magával ragad a köréje épült mesebeli világ, hogy beleszeretek, és csak utána mutatja meg sötét oldalát? Mi van, ha csak megjátssza az irántam érzett érdeklődését, mert már a megismerkedésünk pillanatától tudja, ki vagyok, s milyen kapcsolataim vannak a városban? Ha csak kihasználja sebzett szívem és mikor a legkevésbé számítanék rá, hátba támad, apró kis darabokra zúzva az így is repedésekkel tarkított, éltető szervem?

A kérdéseim áradata teljesen ledönt a lábamról. S nem bírom tovább az arcomra kiülő mosoly birtoklását, ezért elfordulok tőle. Pillantásom a város fényei között cikázik, miközben fejem oly annyira megfájdul a gondolatok terhe alatt, hogy önkénytelenül nyögök fel.

- Talán ideje lenne indulnunk. Félő, hogy megfázol ebben az éjszakai hűvösségben – simítja hatalmas, meleg tenyerét a derekamra.

Ujjai érintése nyomán bizsergés járja át a testem. S bár kételkedek a tettei mögött rejlő indokban, jól esik az felém irányított törődése, amelyre eddig úgy vágytam.

Hiába volt mellettem Deate, mindig is úgy éreztem magányos vagyok, mivel édesanyám elvesztésével apám közelségét is elvesztettem. Hiányzik a vele töltött idő, amelyet kislányként élvezhettem. De leginkább az éjszakai beszélgetések hiányoznak, amikor elmondhattam neki mindazt, ami a szívem nyomta, amiért úgy éreztem, képtelen vagyok a nyugtalanságot nélkülözve elaludni. Mert az én apukámmal meg lehetett beszélni azt, amit egy lány általában az anyukájával szokott megosztani. Nekem szükségem volt arra, hogy mind a ketten értesüljenek a dolgaimról, mielőtt meghallgattam volna a történtekhez fűződő véleményüket, valamint tanácsaikat. Azonban mostanra el kell viselnem azt a tényt, hogy édesapám már nem hajlandó ezekre a beszélgetésekre és nélkülöznöm kell a közelségét is, mivel túlságosan emlékeztetem arra a személyre, kinek elvesztése még mindig fájdítja a szívét.

Végül feleszmélek a gondolataim okozta zűrzavarból, ahogyan két karja körém fonódik, felemelve a nyirkos talajról.

- Nem szükséges ez az egész, ugye tudod? Képes vagyok a saját lábamon az autóig elsétálni - szegezem tekintetem a mellkasára, kerülve a szemkontaktust.

- Biztos vagyok benne, hogy képes lennél rá, Ciara. Csak éppen úgy érzem, kezdem elveszíteni az érdeklődésed és attól tartok, legközelebb már nem lesz alkalmam, hogy átkaroljalak. Ezért szeretném kihasználni még az utolsó utáni pillanatokat is – mosolyodik el félszegen, mikor felpillantok rá a pilláim alól.

Szó nélkül hagyom a felmerült témakört és inkább hallgatok. Nem érzem magam olyan helyzetben, hogy képes lennék ellenkezni az állításával és valahol, mélyen a zsigeremben érzem, hogy képtelen lennék helyeselni a benne felötlő gondolatokat. Ezért némasági fogadalmat téve várom ki, míg odalépked velem az autó felém eső utas oldalára, majd óvatosan beemel a bőrülésbe.

Óvatos pillantást vet rám, majd betéve az ajtóm, átsiet a volán felőli oldalra és becsusszan mellém. A slusszkulcsot a zárba csúsztatja, de nem fordít rá a gyújtásra. Úgy érzem, mintha várna tőlem valamit, amit én képtelen lennék megadni neki. Reszketegen sóhajt fel, mielőtt a motor hangos morajjal fel nem hördül, megremegtetve alattam az ülést.

- Valami rosszat tettem? – hasítja meg mélyről jövő hangja a közénk férkőző, feszült csendet.

Lassan ingatom meg a fejem, mivel torkomban oly hatalmas gombóc keletkezik, hogy meggátol a válaszadásban.

- Akkor miért lettél ilyen távolságtartó pillanatok alatt? Talán elhamarkodtam a gondolataim eléd tárását? – fordul felém teljes testével. – Mert nem akartalak megrémiszteni a csillagos hasonlatommal, csak úgy éreztem, tudnod kell, mit is gondolok rólad – néz rám kétségbeesetten. – Vagy azzal szúrtam el, hogy szóba hoztam egy olyan dolgot, amiről nem szívesen beszélek? Mert azzal sem akartalak megbántani, hogy nem avatlak be az életem bizonyos szakaszaiba, csak éppen nem éreztem elérkezetnek az időt, hogy az elcseszett családomról beszéljek neked és elijesszelek, még idő előtt. De, ha ez ennyire zavar, szívesen elmondom, amit csak tudni szeretnél. Szeretnék még veled találkozni és nem akarom, hogy ez az este ilyen kudarcba fulladva végezze – kap levegő után.

- Nem kell beszélned olyasmiről, amibe nem állsz készen beavatni. Én nem ezt akarom – rázom meg a fejem. – Egyszerűen csak túl gyors ez az egész – csapkodom össze-vissza a kezemmel, hevesen gesztikulálva. – Túl hirtelen jött ez a találkozás, ez a randi és még nem voltam képes felfogni, miről is szól ez az egész. Hét hónapja gyászolok egy olyan kapcsolatot, melynek nyomatékos darabjai a mai napig kísértenek, ezen a se veled, se nélküled civódáson nehezen teszem túl magam, de igyekszem. A barátnőm és a bátyám hónapok óta azon ügyködik, hogy ez sikerüljön, de én mégis csak most voltam hajlandó beismerni, hogy mekkorát tévedtem abba a szerelme, amiben eddig hittem – fújtatok idegesen. – Ne várd tőlem, Wayne, hogy egy csettintésre a lábaid elé hullok. Még mindig érzem a szívembe hatoló fájdalmat, ha felidéződik bennem a vele töltött idő és ezt a lehengerlő mosolyoddal sem vagy képes pillanatok alatt kitörölni a fejemből, bármennyire is szeretném. Ne sürgess ezzel az egésszel. Nekem ez új – csapok a combomra kimerülten. - S még csak nem rég ismerkedtünk meg – fűzöm hozzá a szemébe mélyedve, így nyomatékosítva a szavaim komolyságát.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/07/02/a-felejtes-keplete-7

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/08/18/a-felejtes-keplete-9

A felejtés képlete #7

Romantika felsőfokon

A Renault lassan gurul be a St. James’s Parkhoz legközelebb eső szabad parkolóba. A hátsó ülésen ülve mozgolódom idegességemben. Rettegek az újbóli találkozástól. Félek, hogy valami ostobaságot fogok elkövetni. Előfordulhat, hogy elesek, vagy zavaromban olyasmiket mondok, amiket nem lenne szabad.

- Ciara? – szólít meg Aqua az anyós ülésből fordulva felém. – Megérkeztünk – int a háta mögé, a park irányába.

Hatalmas szemeket meresztve pillantok rá, kétségbeesetten.

- Jól vagy, CiaSky? – fordul hátra Deate is, aggódó arckifejezéssel.

- Jó ötlet volt belemennem a találkozóba? Mi lesz, ha átver és el sem jön? – pánikolok be teljesen.

- Ne butáskodj, Ciara! Miért ne jönne el? – döbben le kiakadásomon Aqua.

- Nem tudom – csapom le kezeim az ülésre. – Miért jönne? – kapok levegő után.

- Hülye lenne lemondani egy randiról veled – mosolyog rám szeretetteljesen Deate.

- Komolyan mondod? – pislogok rá.

- A lehető legkomolyabban – hallgat el egy másodpercre. - Most pedig szállj ki és kápráztasd el a rád várakozó fiatalembert – int fejével a park bejárata felé.

Pillantásom a kapu irányába siklik, mely előtt egy jól öltözött srác álldogál, izgatottan toporogva, szemeit a járókelőkön tartva. Heves lélegzetem egyből lecsillapodik, ahogy felfogom a helyzet jelentését. Reszketeg mozdulatokkal kitárom az ajtót, melynek nyílásán remegő lábakkal mászom ki. Kiegyenesedve a járdán, teleszívom friss levegővel a tüdőm, hogy lassan kifújjam. Betéve magam mögött az ajtót, lehajolok az anyós ülés mellett, ahol Aqua fürge mozdulatokkal ereszti lejjebb az ablakot.

- Köszönöm, hogy elhoztatok. A haza utat majd megoldom – intek búcsút nekik mosolyogva, mielőtt ellépkednék a járdán a zebráig, hogy átkeljek az úton a rám váró illetőig.

Félúton Wayne is észrevesz és hatalmas mosollyal borostás arcán kíséri végig a hozzá vezető métereim. Amint lábaim elhagyják a fehér csíkokkal tarkított úttestet, átszeli a köztünk fennálló távolságot.

- Már azon aggódtam, hogy el sem jössz – mosolyog rám.

Mély hangja annyira váratlanul ér, hogy képtelen vagyok hangot adni a gondolataimnak, melyek a fejemben cikáznak megállíthatatlan gyorsasággal.

- Lélegzet elállítóan festesz – mér végig gyönyörű szemeivel.

Bókja hallatán, arcomon végig fut a melegség, bíborszínű pírrózsákkal borítva be a fedetlen bőrfelületeket.

- Köszönöm – sütöm le szemeim zavartan. – Te is elképesztően nézel ki – vezetem végig tekintetem a sötét farmernadrágján és fekete, félig begombolt ingjén, melynek ujja a könyökéig van feltűrve.

Mielőtt bármi mást hozzáfűzhetnék, hogy továbbvigyem a beszélgetés fonalát, elhangzik hátam mögött két hangos dudaszó, melynek hallatán összerezdülök és lesütöm szemeim. Átpillantva a vállam felett, elnyílnak ajkaim Deate és Aqua zavarba ejtő viselkedésén, amiért képtelenek normális ember módjára integetni az irányunkba.

Lehúzott ablaknál füttyögnek, a hüvelyk- és mutatóujjukkal kört formálva, elismerésük jeléül.

- Ismered őket? – érdeklődik.

- A bátyám és a legjobb barátnőm – fordulok vissza hozzá, zavartan elmosolyodva.

- Vele beszéltem, mikor felhívtalak? – futnak össze a nevető ráncok a szeme körül.

- Igen – harapom be idegesen a szám belsejét, kezemben szorongatva a táskám.

- Nagyon közel állhattok egymáshoz – mosolyog rám. - Mehetünk? – lép mellém, a karját nyújtva.

Felpillantva rá viszonzom a mosolyát, egy apró bólintás kíséretében, és karom az övébe fűzöm. Lassú léptekkel indulunk el a járdán, beszélgetésbe elegyedve.

- Hova megyünk? – érdeklődöm meg tőle vagy századjára.

- Meglepetés – vágja rá a szokásos válaszát.

- De én tudni akarom. Nem szeretem a meglepetéseket – biggyesztem le ajkaim, kérlelő arckifejezésem vetve be nála.

- Mindenki szereti a meglepetéseket – kuncogja.

- De én nem! – akaratoskodom tovább.

- Attól még nem árulom el. Maradjon csak meglepetés – pillant rám egy édes mosoly kíséretében, a fogait is kivillantva.

- Valahol elvesztettél egy piros pontot – pillantok rá a pilláim alól, kissé csücsörítő ajkakkal.

- Mikor kaptam? – nevet fel, a szeme sarkából rám sandítva.

- Mikor megdicsérted a ruhám – intek végig magamon, oldalra döntve a fejem.

- S hogyan szerezhetném vissza az elveszett piros pontom? – torpan meg, maga felé pördítve.

- Nem adhatok mindent a kezedbe, abban nem lenne semmi szórakoztató – mosolygom fel rá.

Nevetve ingatja meg a fejét, tartva a szemkontaktust. Szemeinek szürkészöld színe mámorítóan hat rám és a sötét pöttyök rendkívül lekötik a gondolataim. Kócos tincsei a homlokába hullanak. Szívesen beletúrnék a hajába, hogy megbizonyosodjak róla, valóban olyan jó érzés-e, mint ahogy a képzelgéseimben.

- Legalább azt áruld el, mit tegyek, nehogy elveszítsem az eddig megszerzetteket – hajol közelebb mutatóujjával az orrom hegyére koppintva, hogy kirángasson a kábult transzból.

- Arra is neked kell rájönnöd – kacsintok rá mosolyogva.

- Te aztán nem könnyíted meg a dolgom – csettint egyet a nyelvével, ismét útnak indulva.

Ujjait az enyémek közé fűzi, hogy maga után húzzon. Egy hatalmas piros ajtó előtt áll meg, melyen kopog kettőt és az kitárul. Egy alig húszon éves, arany szőke hajú lány áll meg előttünk, fülig érő mosollyal az arcán.

- Wayne – köszönti egy bensőséges öleléssel, mintha jelen sem lennék.

Érdekes érzés kerít hatalmába és a mellkasomra nehézsúly ereszkedik. Az ölelés hosszúra nyúlik. Vagy talán számomra tűnik óráknak, míg egymást karolják át?

Percekkel esetleg napokkal később mindkettő tekintete rám irányul és ettől még inkább elvörösödöm, mint a közjátékukat látva.

- Laylie, ő itt Ciara – mutat be neki, mosolyogva nézve le rám. – Ciara, ő Haylee, egy nagyon jó, közeli barátom.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Ciara. Valóban olyan gyönyörű vagy, mint ahogy Wayne mesélte – nyújtja felém a jobbját, hogy kezet fogjon velem.

Zavartan nyújtom felé a sajátom, az övébe csúsztatva remegő ujjaim. A szemem sarkából a mellettem álló fiúra pillantok, ki csillogó szemekkel figyeli az arcom minden rezdülését.

- De ne ácsorogjatok kint. Gyertek beljebb. Már előkészítettük a külön termet – tárja szélesebbre az ajtót, hogy beljebb léphessünk.

Lassú léptekkel követem az előttem haladó lányt, Waynenel a nyomomban.

Egy boltíves törtarany színezetű ajtóhoz érve, szemeim hatalmasra nyílnak. Az ajtó mögött rejlő terem valami eszméletlen látványt nyújt. A falak szürkészöld színben úszva emelik ki a rengetek tájról készült festmény mélységét és csodáját. A falak mentén égősor fut végig, beragyogva a teret. A terem közepén egy tökéletesen feldíszített és megterített asztal várakozik, egy hatalmas frézia csokorral a közepén. Az illata körbe lengi a helyiséget. Az egyik sarokban egy kisebb színpadszerűség van berendezve, különféle hangszerekkel, köztünk egy szintetizátorral, dobfelszereléssel, gitárokkal és mikrofonokkal.

Megilletődve torpanok meg a bejáratnál, hogy a mellém lépő fiúra pillantsak. Keze a derekamra siklik, aggódó arckifejezéssel nézve rám.

- Talán nem tetszik? – érdeklődik, mire fátyolos tekintettel ingatom meg a fejem tiltakozva, amiért nem ez a problémám. – El akarsz menni? – faggat tovább, a válaszom híján.

- Nem – rekedtes hangom alig enged utat a tisztán hallásnak. – Ez valami leírhatatlanul gyönyörű – fűzzöm hozzá, a torkom köszörülve.

- Örülök, hogy így gondolod. Rengeteg munkám van benne – mosolyog le rám, megkönnyebbültséggel az arcán.

- Foglaljatok helyet. A vacsorát percek múlva tálaljuk – szól közbe Haylee, megtörve a meghitt pillanatot, majd elsiet a jobb oldali folyosón egy ajtó mögé rejtőzve.

Közben Wayne finom nyomást gyakorolva a derekamra, beljebb invitál a terembe, az asztalhoz vezetve. Egy lágy dallam kel útjára a színpadszerűség elé helyezett hangfalakból. Kihúzza nekem a széket és hellyel kínál. Mihelyst helyet foglalok, a saját székéhez sétál és a szemkontaktust tartva velem helyezkedik el rajta.

Percekkel később egy harmincas éveiben járó pincér jelenik meg mellettünk, hogy felvegye az italrendelésünk. Wayne a legdrágább és legfinomabb borukat kéri, míg én szeretnék mellé valamiféle üdítőt is fogyasztani, ezért egy speciálisan elkészített limonádét választok. Az ételrendelésünkről Wayne gondoskodott, hogy az ételválasztás is meglepetés legyen számomra, ezzel tovább bosszantva az idegeim.

- Honnan ismered Hayleet? – teszem fel az első kérdésem, miután belekortyolok az italomba.

- A legjobb barátomnak az unokatestvére. Még kissrác koromban ismertem meg, mikor minden nyarat Cashéknél töltött – feleli mosolyogva.

- Cash? – kérdezek vissza, viszonozva a mosolyát. – Mióta vagytok barátok?

- Már pelenkás korunk óta. A szüleink nagyon jóban vannak. Üzlettársak a családi cégünknél. Cash szülei rendelkeznek a második legnagyobb részvény összeggel – magyarázta a boros poharáért nyúlva. – De mesélj te is magadról. Mit kell tudni a bátyádról, azon kívül, hogy mennyire féltő természet? – kortyolt egy nagyot.

- Négy évvel idősebb nálam, ezért szereti azt hinni magáról, hogy joga van beleszólni a dolgaimba, de ezt a lehető legjobb szándékkal teszi, így nem is tudok rá neheztelni – nézek magam elé mosolyogva. – S nekem már csak ő maradt – suttogom fátyolos hangon, édesapám ridegségére gondolva.

- Ezek szerint… - hal el hangja, megkövült arckifejezéssel.

- Két éve meghalt az édesanyám egy repülőgép szerencsétlenségben – rekedtessé válik a hangom, ezért egy hatalmasat kortyolok a limonádémból. – Édesapámról pedig nem szeretnék beszélni, ez maradjon az én gondom – pillantok rá jelentőségteljesen, elvágva a beszélgetés fonalát.

- Megértem. De sajnálattal hallom, ami az édesanyáddal történt. Gondolom nehéz volt túllépni a történteken.

- Még mindig rettenetes a hiánya. Viszont jobb szeretnék valami másról beszélni, ha lehet. Még nem túlzottan állok készen, hogy minden rejtett titkom eláruljam neked. Elégedj meg ennyivel – piszkálom meg a szalvétám, kerülve a szemkontaktust.

- Ó, mielőtt azt hinnéd, ez csak egy asztaldísz – ugrik fel a székéből, az asztalon árválkodó virágcsokorhoz lépve. – Ez a tiéd – emeli ki a vázából a különféle színekben pompázó frézia csokrot, hozzám sétálva vele, hogy átnyújtsa.

- Köszönöm – veszem el tőle, beleszagolva az illatozó virágok közé. – Gyönyörűek – mosolygom fel rá, az agyam hátsó szegletébe tuszkolva a gondolatot, miszerint édesanyám kedvenc virága a frézia.

- Most miért sírsz? Már megint elrontottam valamit? – guggol le mellém, az arcomhoz érve meleg ujjaival, hogy letöröljön egy kósza könnycseppet, mely akaratlanul is legördült a szemem sarkából.

- Semmit nem rontottál el, csak valamiért ilyen hatással van rám ez az este – nyúlok a szalvétámért, hogy megakadályozzam a sminkem elmosódását érzékeny pillanatomban.

- Ezek szerint örömkönnyeket ejtesz, és egy újabb jó pontot gyűjtöttem össze? – villantja rám megtéveszthetetlenül lehengerlő mosolyát.

- Ez maradjon az én titkom, majd az este végeztével elárulom, hogyan állsz – viszonzom mosolyát.

- Reményeim szerint elég jól ahhoz, hogy egy második randevúra is alkalmunk legyen – simít végig ujjbegyével az arcom mentén, mielőtt kiegyenesedne, hogy visszatérhessen korábbi ülőhelyére.

- Azért ne bízd el magad túlságosan. Keményen osztályozom – tűzöm el az arcomba logó fürtjeim, a fülem mögé igazítva, miközben lerakom magam mellé a virágcsokrot.

- Mindig is osztályelső szerettem volna lenni – jelenti ki határozottan, mire állam a kezemre támasztva tartom vele a szemkontaktust.

Hallgatagságba burkolózunk és hagyjuk, hogy a lágy dallam töltse be szavaink helyett a hatalmas teret. Időközben megérkezik a vacsoránk is, melynek roppant étvágygerjesztő illata máris éhessé tesz.

- Remélem, szereted az ananászt – int a gyümölccsel megszórt hússzelet felé a villájával.

- A kedvenceim közé tartozik az édes-savanyú csirke, a kínai konyháról – felelem mosolyogva.

- Ezek szerint, jó hogy nem vegetáriánus tálat rendeltem – dob a szájába egy adagot.

- Azzal sem lett volna semmi gondom – pillatok rá a poharam pereme felett.

A vacsora végégig mindenféle téma terítékre kerül, és közben az egy üveg bor is elfogy, amit Wayne rendelt még a megérkezésünkkor. Kissé spiccesnek is érzem magam tőle és ez kihat a kedvemre, ami azt jelenti, rengeteget nevetek, néha olykor is, mikor semmi mulatságos nem történik. S bár ez taszító jelleggel bír személyemmel szemben, Wayne mégsem viselkedik úgy, mintha bánná a dolgot. Sőt egészen sokat mosolyog rám, az arcom fürkészve.

Végül a teríték is leszedésre kerül, mikor négy férfi sétál be a terembe a színpadszerű helyre sétálva, kezükbe véve a hangszereket. Ezzel egy időben a homlokom ráncolva pillantok a velem szemben ülő fiúra, ki vigyorogva figyeli a reakcióm az előbbi momentum észlelését követően. Jobban végig pillantva az újonnan érkezetteken, ajkaim elválnak egymástól, kimutatva a döbbenetem.

Az évtized legjobb bandája helyezkedik el tőlem alig négy méterre. Az Allora Granth énekese, Micah a szemembe néz, miközben a mikrofonhoz hajol, hogy belekezdjen legismertebb számukba a Dream Girl-be. A basszusgitárnál álló, Carson és az elektorgitárral ügyködő, Costel egyszerre kezd bele a játékba, míg a szintetizátor előtt ülő Sawyer mosolyogva pörgeti végig ujjait a billentyűkön, csodálatos dallamot kreálva.

Ámulattal a szememben pislogok Waynere, ki le sem véve tekintetét az arcomról, figyeli minden mozdulatom.

- Ezt hogyan? – kérdezem tőle akadozva a megilletődöttségtől.

- Nekem is vannak titkaim, Ciara, nem árulhatok el mindent. Hol maradna a meglepetés ereje, ha mindent tálcán nyújtanék át neked? – somolyog.

- Ne fordítsd ellenem a szavaim. Ez nem szép dolog tőled – kuncogom a bornak hatására.

 

♪♫♪

 

Miután az Allora Granth lepörget egy tökéletes kiskoncertet a vacsoránk végeztével, Waynenel elhagyjuk a vendéglőt, búcsút intve Hayleenek és a felszolgálónak. Utunk a kivilágított utcasorokon vezet végig, melyeken andalogva tesszük meg a kitűzetlen úti célunkig a métereket. Egy bensőséges beszélgetésbe elegyedünk, teljesen megfeledkezve a körülöttünk lebzselő éjszakai világról. Boldogság lengi körbe a párosunk és nevetés kíséri utunk.

- Amint felértünk Cashsel a hatalmas fűzfa tetejére, a lábam megcsúszott a törzsön és leestem. Olyan tökéletesen érkeztem le a földre, hogy a jobb karom négy helyen tört el. S a nyár végégig gipszre ítélt az orvos – meséli mosolyogva gyerekkori emlékét.

- Én még sosem törtem össze magam – nevetek fel. – Nem mintha annyira szeretném megtudni, milyen érzés. Bár volt egy hasonlóan megrázó élményem, mikor ötévesen elszöktünk Deatetel a nagyszüleink házából, hogy lemenjünk a tengerpartra – idézem fel a pillanatot. – Az volt az első, hogy belerohantam a vízbe és a hatalmas széltől keletkezett nagyobb hullám ledöntött a lábamról, elsodorva engem a part közeléből. Kétségbeesetten kapálóztam magam körül, míg végül a nagypapám mentett meg. Egy hétig szobafogságra ítéltek miatta.

- Te sem az angyali mivoltodról voltál híres – koppint az orromra somolyogva.

- Mi tagadás? – vonok vállat. – Nem voltam egy kis angyal. Sokszor keveredtem galibába, de ezeknek többsége Deatenek volt köszönhető. Minden izgalmasnak hangzó tervben benne voltam, amit csak kitalált és emiatt sok időt is kellett eltöltenünk a szobáinkban „bűnbánás” címszó alatt – kuncogom. – De azért, így visszagondolva sem bánom egyetlen másodpercét sem.

- Azt meghiszem – ért egyet a kijelentésemmel.

Pár percig elhal a beszélgetés és jóleső csendbe burkolózva lépkedünk tovább a járdán. Karom az övébe fűzve dőlök neki. S bár alig ismerem még, örülök a vele eltöltött estének, amiért sikerült elfelejtetnie velem a rám nehezedő terheket, köztük Cole ismételt felbukkanását.

Végül megelégelem a hallgatagságot és hangot adok a fejemben cikázó kérdésnek.

- Miért siettél a segítségemre a minap?

- Talán rosszul tettem? – kérdez vissza.

- Komolyan kérdezem, Wayne. Érdekelne, miért gondoltad úgy, hogy a segítségemre sietsz? S egyáltalán, miért hívtál el vacsorázni? Nem értem az érdeklődésed okát – vonok vállat tanácstalanul.

- Már akkor felfigyeltem rád, mikor a bátyáddal és a barátnőddel beléptetek a főbejáraton. Éppen Cashsel voltam az egyik étkezdében, ahol a pincérlányt fűzte. Látszott rajtad, hogy valami bánt, de mivel még nem ismertük egymást, furcsa lett volna, ha csak úgy odamegyek hozzád és megkérem, mond el mi a baj – mosolyog le rám. – Aztán láttam, hogy elrohantál az emeletre, ráadásul egyedül, és gondoltam itt az alkalom, hogy szóba elegyedhessek veled. Ám olyan gyorsan eltűntél szem elől, hogy nem találtalak. Ezért céltalanul bóklásztam a folyosón, mikor felbukkantál és kecsesen a földre huppantál. Ekkor érkezett el az én időm – szélesedik ki mosolya az arcán.

- Ez azért filmbe illő monológ volt, nem gondolod? – ráncolom a homlokom, hitetlenül pislogva rá.

- Jó, igazad van. Véletlenül voltam jókor, jó helyen – villantja rám a fogait. – De amikor azt mondtam, hogy felfigyeltem rád, mikor először megpillantottalak, azt őszintén mondtam és a Cashről szóló rész is színtiszta igazság volt. Tényleg a pincér csajt fűzte tegnap a bevásárlóközpontban, mikor én unalmamban körbe jártam az épületet és rád találtam a földön.

- Miért nem hallgattam a megérzéseimre, mikor azt súgták, hogy te is csak a széptevéshez és mesék gyártásához értesz? – csúsztatom ki karom az övéből, megtorpanva a járdán.

Másik karom lehúzza a frézia csokor súlya, mely az oldalamhoz hullik csalódottságom közepette.

- Sajnálom, Ciara, nem akartalak megbántani a kiszínezett igazságommal, csak szerettelek volna egy kicsit elbűvölni. Ne haragudj, kérlek!

- Hazugsággal akarsz elbűvölni? – hunyorgom rá.

- Nem volt hazugság, csak…

- Csak kiszínezett igazság – forgatom meg szemeim unottan. – Igen, már mondtad. De, hogy felvilágosítsalak a ténnyel, ez a kettő egy és ugyanaz.

- Igazad van, sajnálom. Ne haragudj! – lép elém, alig pár centiméter távolságra tőlem.

- Ezzel elvesztettél két jó pontot, amit eddig sikerült összeszedned az este folyamán – meredek rá.

- Az még orvosolható – húzza félmosolyra a szájszegletét, miközben eltűz egy kósza tincset az arcomból, a fülem mögé igazítva.

- Ne bízd el magad! – vágok vissza kimérten, nehogy azt gondolja, könnyen elfelejtem a kis meséjét, amivel be akart etetni az imént.

- Ezt vehetem úgy, hogy megbocsátasz?

- Megbocsátok, de nem felejtek – nézek mélyen a szemébe, hogy értse, mire célzok vele.

- A lányok soha sem felejtenek el semmit – bólint mosolyogva. – Ezt a képességet mindig is irigyeltem tőletek.

- Ez egy átok – sóhajtom.

- Melynek segítségével bárkit meg tudsz zsarolni – lép mellém, ujjbegyeit végig futatva a karom mentén a kézfejemig, hogy ujjait az enyémek közé fűzhesse. – De gyere, mutatni szeretnék valamit – húz el a St. James’s Parkhoz tartozó parkoló irányába, majd megtorpan egy metál zöld Cabrio mellett.

A zsebébe nyúl és elővesz egy fekete karimájú autókulcsot. Megnyom rajta egy gombot és az autó zárja egy kattanással jelzi, hogy kinyílt. Érdeklődve pillantok Waynere, a magyarázatot várva.

- Miből gondolod, hogy beülök melléd az autóba? – szalad a homlokom közepére a szemöldököm.

- Mert olyan lehengerlően pillantok rád? – dönti oldalra a fejét, a minden megrengető mosolyát vetve be.

- Ezzel nem mozdult meg a mérleg a kívánt irányba – döntöm én is oldalra a fejem, úgy figyelve arcának minden rezdülését.

- Makacs vagy! – hajol az arcomba.

- Valakinek, annak is kell lennie – vonok vállat.

- De, ha nem szállsz be az autóba, nem tudom megmutatni neked azt, amit szerettem volna és ezzel csekély esélyem marad arra, hogy igent mondj a következő meghívásomra. Ezért légy szíves, ne engedj a makacsságodnak és ülj be az anyósülésre, hogy jó pontokat szerezhessek nálad, Ciara – mélyed bele szemeivel az enyémekbe, elakasztva a lélegzetem hevességével.

- Legyen – adom be a derekam hevesen verdeső szívvel a mellkasomban, hátammal az autó oldalának feszülve. – Ez az utolsó esélyed levenni a lábamról – cikázik tekintetem érzéki ajkai és elbűvölő szemei között, felkeltve az érdeklődését zavart személyemmel szemben.

- Amint mondtam, mindig szerettem volna osztályelső lenni, szóval mindent megteszek, hogy lehengereljelek – meleg lehelete a szám szélét cirógatja, mire szívem még eszeveszettebb tempóra kapcsol.

- Ne szúrd el, Wayne – suttogom, megrebbenő pilláimmal.

Felsőteste az enyémnek préselődik. A pillanat és a testhelyzet rendkívül zavarba hoz. A pírrózsák bíborszínű foltokkal díszítik körbe fedetlen bőröm. Ajkaim elnyílnak döbbenetemben. Aztán meghallom magam mögött az autóajtó kattanását és elvész a varázs, ami időközben kialakult körülöttünk.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/06/18/a-felejtes-keplete-6

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/07/02/a-felejtes-keplete-8

A felejtés képlete #6

Romantika felsőfokon

A Renault lassan gurul be a St. James’s Parkhoz legközelebb eső szabad parkolóba. A hátsó ülésen ülve mozgolódom idegességemben. Rettegek az újbóli találkozástól. Félek, hogy valami ostobaságot fogok elkövetni. Előfordulhat, hogy elesek, vagy zavaromban olyasmiket mondok, amiket nem lenne szabad.

- Ciara? – szólít meg Aqua az anyós ülésből fordulva felém. – Megérkeztünk – int a háta mögé, a park irányába.

Hatalmas szemeket meresztve pillantok rá, kétségbeesetten.

- Jól vagy, CiaSky? – fordul hátra Deate is, aggódó arckifejezéssel.

- Jó ötlet volt belemennem a találkozóba? Mi lesz, ha átver és el sem jön? – pánikolok be teljesen.

- Ne butáskodj, Ciara! Miért ne jönne el? – döbben le kiakadásomon Aqua.

- Nem tudom – csapom le kezeim az ülésre. – Miért jönne? – kapok levegő után.

- Hülye lenne lemondani egy randiról veled – mosolyog rám szeretetteljesen Deate.

- Komolyan mondod? – pislogok rá.

- A lehető legkomolyabban – hallgat el egy másodpercre. - Most pedig szállj ki és kápráztasd el a rád várakozó fiatalembert – int fejével a park bejárata felé.

Pillantásom a kapu irányába siklik, mely előtt egy jól öltözött srác álldogál, izgatottan toporogva, szemeit a járókelőkön tartva. Heves lélegzetem egyből lecsillapodik, ahogy felfogom a helyzet jelentését. Reszketeg mozdulatokkal kitárom az ajtót, melynek nyílásán remegő lábakkal mászom ki. Kiegyenesedve a járdán, teleszívom friss levegővel a tüdőm, hogy lassan kifújjam. Betéve magam mögött az ajtót, lehajolok az anyós ülés mellett, ahol Aqua fürge mozdulatokkal ereszti lejjebb az ablakot.

- Köszönöm, hogy elhoztatok. A haza utat majd megoldom – intek búcsút nekik mosolyogva, mielőtt ellépkednék a járdán a zebráig, hogy átkeljek az úton a rám váró illetőig.

Félúton Wayne is észrevesz és hatalmas mosollyal borostás arcán kíséri végig a hozzá vezető métereim. Amint lábaim elhagyják a fehér csíkokkal tarkított úttestet, átszeli a köztünk fennálló távolságot.

- Már azon aggódtam, hogy el sem jössz – mosolyog rám.

Mély hangja annyira váratlanul ér, hogy képtelen vagyok hangot adni a gondolataimnak, melyek a fejemben cikáznak megállíthatatlan gyorsasággal.

- Lélegzet elállítóan festesz – mér végig gyönyörű szemeivel.

Bókja hallatán, arcomon végig fut a melegség, bíborszínű pírrózsákkal borítva be a fedetlen bőrfelületeket.

- Köszönöm – sütöm le szemeim zavartan. – Te is elképesztően nézel ki – vezetem végig tekintetem a sötét farmernadrágján és fekete, félig begombolt ingjén, melynek ujja a könyökéig van feltűrve.

Mielőtt bármi mást hozzáfűzhetnék, hogy továbbvigyem a beszélgetés fonalát, elhangzik hátam mögött két hangos dudaszó, melynek hallatán összerezdülök és lesütöm szemeim. Átpillantva a vállam felett, elnyílnak ajkaim Deate és Aqua zavarba ejtő viselkedésén, amiért képtelenek normális ember módjára integetni az irányunkba.

Lehúzott ablaknál füttyögnek, a hüvelyk- és mutatóujjukkal kört formálva, elismerésük jeléül.

- Ismered őket? – érdeklődik.

- A bátyám és a legjobb barátnőm – fordulok vissza hozzá, zavartan elmosolyodva.

- Vele beszéltem, mikor felhívtalak? – futnak össze a nevető ráncok a szeme körül.

- Igen – harapom be idegesen a szám belsejét, kezemben szorongatva a táskám.

- Nagyon közel állhattok egymáshoz – mosolyog rám. - Mehetünk? – lép mellém, a karját nyújtva.

Felpillantva rá viszonzom a mosolyát, egy apró bólintás kíséretében, és karom az övébe fűzöm. Lassú léptekkel indulunk el a járdán, beszélgetésbe elegyedve.

- Hova megyünk? – érdeklődöm meg tőle vagy századjára.

- Meglepetés – vágja rá a szokásos válaszát.

- De én tudni akarom. Nem szeretem a meglepetéseket – biggyesztem le ajkaim, kérlelő arckifejezésem vetve be nála.

- Mindenki szereti a meglepetéseket – kuncogja.

- De én nem! – akaratoskodom tovább.

- Attól még nem árulom el. Maradjon csak meglepetés – pillant rám egy édes mosoly kíséretében, a fogait is kivillantva.

- Valahol elvesztettél egy piros pontot – pillantok rá a pilláim alól, kissé csücsörítő ajkakkal.

- Mikor kaptam? – nevet fel, a szeme sarkából rám sandítva.

- Mikor megdicsérted a ruhám – intek végig magamon, oldalra döntve a fejem.

- S hogyan szerezhetném vissza az elveszett piros pontom? – torpan meg, maga felé pördítve.

- Nem adhatok mindent a kezedbe, abban nem lenne semmi szórakoztató – mosolygom fel rá.

Nevetve ingatja meg a fejét, tartva a szemkontaktust. Szemeinek szürkészöld színe mámorítóan hat rám és a sötét pöttyök rendkívül lekötik a gondolataim. Kócos tincsei a homlokába hullanak. Szívesen beletúrnék a hajába, hogy megbizonyosodjak róla, valóban olyan jó érzés-e, mint ahogy a képzelgéseimben.

- Legalább azt áruld el, mit tegyek, nehogy elveszítsem az eddig megszerzetteket – hajol közelebb mutatóujjával az orrom hegyére koppintva, hogy kirángasson a kábult transzból.

- Arra is neked kell rájönnöd – kacsintok rá mosolyogva.

- Te aztán nem könnyíted meg a dolgom – csettint egyet a nyelvével, ismét útnak indulva.

Ujjait az enyémek közé fűzi, hogy maga után húzzon. Egy hatalmas piros ajtó előtt áll meg, melyen kopog kettőt és az kitárul. Egy alig húszon éves, arany szőke hajú lány áll meg előttünk, fülig érő mosollyal az arcán.

- Wayne – köszönti egy bensőséges öleléssel, mintha jelen sem lennék.

Érdekes érzés kerít hatalmába és a mellkasomra nehézsúly ereszkedik. Az ölelés hosszúra nyúlik. Vagy talán számomra tűnik óráknak, míg egymást karolják át?

Percekkel esetleg napokkal később mindkettő tekintete rám irányul és ettől még inkább elvörösödöm, mint a közjátékukat látva.

- Laylie, ő itt Ciara – mutat be neki, mosolyogva nézve le rám. – Ciara, ő Haylee, egy nagyon jó, közeli barátom.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Ciara. Valóban olyan gyönyörű vagy, mint ahogy Wayne mesélte – nyújtja felém a jobbját, hogy kezet fogjon velem.

Zavartan nyújtom felé a sajátom, az övébe csúsztatva remegő ujjaim. A szemem sarkából a mellettem álló fiúra pillantok, ki csillogó szemekkel figyeli az arcom minden rezdülését.

- De ne ácsorogjatok kint. Gyertek beljebb. Már előkészítettük a külön termet – tárja szélesebbre az ajtót, hogy beljebb léphessünk.

Lassú léptekkel követem az előttem haladó lányt, Waynenel a nyomomban.

Egy boltíves törtarany színezetű ajtóhoz érve, szemeim hatalmasra nyílnak. Az ajtó mögött rejlő terem valami eszméletlen látványt nyújt. A falak szürkészöld színben úszva emelik ki a rengetek tájról készült festmény mélységét és csodáját. A falak mentén égősor fut végig, beragyogva a teret. A terem közepén egy tökéletesen feldíszített és megterített asztal várakozik, egy hatalmas frézia csokorral a közepén. Az illata körbe lengi a helyiséget. Az egyik sarokban egy kisebb színpadszerűség van berendezve, különféle hangszerekkel, köztünk egy szintetizátorral, dobfelszereléssel, gitárokkal és mikrofonokkal.

Megilletődve torpanok meg a bejáratnál, hogy a mellém lépő fiúra pillantsak. Keze a derekamra siklik, aggódó arckifejezéssel nézve rám.

- Talán nem tetszik? – érdeklődik, mire fátyolos tekintettel ingatom meg a fejem tiltakozva, amiért nem ez a problémám. – El akarsz menni? – faggat tovább, a válaszom híján.

- Nem – rekedtes hangom alig enged utat a tisztán hallásnak. – Ez valami leírhatatlanul gyönyörű – fűzzöm hozzá, a torkom köszörülve.

- Örülök, hogy így gondolod. Rengeteg munkám van benne – mosolyog le rám, megkönnyebbültséggel az arcán.

- Foglaljatok helyet. A vacsorát percek múlva tálaljuk – szól közbe Haylee, megtörve a meghitt pillanatot, majd elsiet a jobb oldali folyosón egy ajtó mögé rejtőzve.

Közben Wayne finom nyomást gyakorolva a derekamra, beljebb invitál a terembe, az asztalhoz vezetve. Egy lágy dallam kel útjára a színpadszerűség elé helyezett hangfalakból. Kihúzza nekem a széket és hellyel kínál. Mihelyst helyet foglalok, a saját székéhez sétál és a szemkontaktust tartva velem helyezkedik el rajta.

Percekkel később egy harmincas éveiben járó pincér jelenik meg mellettünk, hogy felvegye az italrendelésünk. Wayne a legdrágább és legfinomabb borukat kéri, míg én szeretnék mellé valamiféle üdítőt is fogyasztani, ezért egy speciálisan elkészített limonádét választok. Az ételrendelésünkről Wayne gondoskodott, hogy az ételválasztás is meglepetés legyen számomra, ezzel tovább bosszantva az idegeim.

- Honnan ismered Hayleet? – teszem fel az első kérdésem, miután belekortyolok az italomba.

- A legjobb barátomnak az unokatestvére. Még kissrác koromban ismertem meg, mikor minden nyarat Cashéknél töltött – feleli mosolyogva.

- Cash? – kérdezek vissza, viszonozva a mosolyát. – Mióta vagytok barátok?

- Már pelenkás korunk óta. A szüleink nagyon jóban vannak. Üzlettársak a családi cégünknél. Cash szülei rendelkeznek a második legnagyobb részvény összeggel – magyarázta a boros poharáért nyúlva. – De mesélj te is magadról. Mit kell tudni a bátyádról, azon kívül, hogy mennyire féltő természet? – kortyolt egy nagyot.

- Négy évvel idősebb nálam, ezért szereti azt hinni magáról, hogy joga van beleszólni a dolgaimba, de ezt a lehető legjobb szándékkal teszi, így nem is tudok rá neheztelni – nézek magam elé mosolyogva. – S nekem már csak ő maradt – suttogom fátyolos hangon, édesapám ridegségére gondolva.

- Ezek szerint… - hal el hangja, megkövült arckifejezéssel.

- Két éve meghalt az édesanyám egy repülőgép szerencsétlenségben – rekedtessé válik a hangom, ezért egy hatalmasat kortyolok a limonádémból. – Édesapámról pedig nem szeretnék beszélni, ez maradjon az én gondom – pillantok rá jelentőségteljesen, elvágva a beszélgetés fonalát.

- Megértem. De sajnálattal hallom, ami az édesanyáddal történt. Gondolom nehéz volt túllépni a történteken.

- Még mindig rettenetes a hiánya. Viszont jobb szeretnék valami másról beszélni, ha lehet. Még nem túlzottan állok készen, hogy minden rejtett titkom eláruljam neked. Elégedj meg ennyivel – piszkálom meg a szalvétám, kerülve a szemkontaktust.

- Ó, mielőtt azt hinnéd, ez csak egy asztaldísz – ugrik fel a székéből, az asztalon árválkodó virágcsokorhoz lépve. – Ez a tiéd – emeli ki a vázából a különféle színekben pompázó frézia csokrot, hozzám sétálva vele, hogy átnyújtsa.

- Köszönöm – veszem el tőle, beleszagolva az illatozó virágok közé. – Gyönyörűek – mosolygom fel rá, az agyam hátsó szegletébe tuszkolva a gondolatot, miszerint édesanyám kedvenc virága a frézia.

- Most miért sírsz? Már megint elrontottam valamit? – guggol le mellém, az arcomhoz érve meleg ujjaival, hogy letöröljön egy kósza könnycseppet, mely akaratlanul is legördült a szemem sarkából.

- Semmit nem rontottál el, csak valamiért ilyen hatással van rám ez az este – nyúlok a szalvétámért, hogy megakadályozzam a sminkem elmosódását érzékeny pillanatomban.

- Ezek szerint örömkönnyeket ejtesz, és egy újabb jó pontot gyűjtöttem össze? – villantja rám megtéveszthetetlenül lehengerlő mosolyát.

- Ez maradjon az én titkom, majd az este végeztével elárulom, hogyan állsz – viszonzom mosolyát.

- Reményeim szerint elég jól ahhoz, hogy egy második randevúra is alkalmunk legyen – simít végig ujjbegyével az arcom mentén, mielőtt kiegyenesedne, hogy visszatérhessen korábbi ülőhelyére.

- Azért ne bízd el magad túlságosan. Keményen osztályozom – tűzöm el az arcomba logó fürtjeim, a fülem mögé igazítva, miközben lerakom magam mellé a virágcsokrot.

- Mindig is osztályelső szerettem volna lenni – jelenti ki határozottan, mire állam a kezemre támasztva tartom vele a szemkontaktust.

Hallgatagságba burkolózunk és hagyjuk, hogy a lágy dallam töltse be szavaink helyett a hatalmas teret. Időközben megérkezik a vacsoránk is, melynek roppant étvágygerjesztő illata máris éhessé tesz.

- Remélem, szereted az ananászt – int a gyümölccsel megszórt hússzelet felé a villájával.

- A kedvenceim közé tartozik az édes-savanyú csirke, a kínai konyháról – felelem mosolyogva.

- Ezek szerint, jó hogy nem vegetáriánus tálat rendeltem – dob a szájába egy adagot.

- Azzal sem lett volna semmi gondom – pillatok rá a poharam pereme felett.

A vacsora végégig mindenféle téma terítékre kerül, és közben az egy üveg bor is elfogy, amit Wayne rendelt még a megérkezésünkkor. Kissé spiccesnek is érzem magam tőle és ez kihat a kedvemre, ami azt jelenti, rengeteget nevetek, néha olykor is, mikor semmi mulatságos nem történik. S bár ez taszító jelleggel bír személyemmel szemben, Wayne mégsem viselkedik úgy, mintha bánná a dolgot. Sőt egészen sokat mosolyog rám, az arcom fürkészve.

Végül a teríték is leszedésre kerül, mikor négy férfi sétál be a terembe a színpadszerű helyre sétálva, kezükbe véve a hangszereket. Ezzel egy időben a homlokom ráncolva pillantok a velem szemben ülő fiúra, ki vigyorogva figyeli a reakcióm az előbbi momentum észlelését követően. Jobban végig pillantva az újonnan érkezetteken, ajkaim elválnak egymástól, kimutatva a döbbenetem.

Az évtized legjobb bandája helyezkedik el tőlem alig négy méterre. Az Allora Granth énekese, Micah a szemembe néz, miközben a mikrofonhoz hajol, hogy belekezdjen legismertebb számukba a Dream Girl-be. A basszusgitárnál álló, Carson és az elektorgitárral ügyködő, Costel egyszerre kezd bele a játékba, míg a szintetizátor előtt ülő Sawyer mosolyogva pörgeti végig ujjait a billentyűkön, csodálatos dallamot kreálva.

Ámulattal a szememben pislogok Waynere, ki le sem véve tekintetét az arcomról, figyeli minden mozdulatom.

- Ezt hogyan? – kérdezem tőle akadozva a megilletődöttségtől.

- Nekem is vannak titkaim, Ciara, nem árulhatok el mindent. Hol maradna a meglepetés ereje, ha mindent tálcán nyújtanék át neked? – somolyog.

- Ne fordítsd ellenem a szavaim. Ez nem szép dolog tőled – kuncogom a bornak hatására.

 

♪♫♪

 

Miután az Allora Granth lepörget egy tökéletes kiskoncertet a vacsoránk végeztével, Waynenel elhagyjuk a vendéglőt, búcsút intve Hayleenek és a felszolgálónak. Utunk a kivilágított utcasorokon vezet végig, melyeken andalogva tesszük meg a kitűzetlen úti célunkig a métereket. Egy bensőséges beszélgetésbe elegyedünk, teljesen megfeledkezve a körülöttünk lebzselő éjszakai világról. Boldogság lengi körbe a párosunk és nevetés kíséri utunk.

- Amint felértünk Cashsel a hatalmas fűzfa tetejére, a lábam megcsúszott a törzsön és leestem. Olyan tökéletesen érkeztem le a földre, hogy a jobb karom négy helyen tört el. S a nyár végégig gipszre ítélt az orvos – meséli mosolyogva gyerekkori emlékét.

- Én még sosem törtem össze magam – nevetek fel. – Nem mintha annyira szeretném megtudni, milyen érzés. Bár volt egy hasonlóan megrázó élményem, mikor ötévesen elszöktünk Deatetel a nagyszüleink házából, hogy lemenjünk a tengerpartra – idézem fel a pillanatot. – Az volt az első, hogy belerohantam a vízbe és a hatalmas széltől keletkezett nagyobb hullám ledöntött a lábamról, elsodorva engem a part közeléből. Kétségbeesetten kapálóztam magam körül, míg végül a nagypapám mentett meg. Egy hétig szobafogságra ítéltek miatta.

- Te sem az angyali mivoltodról voltál híres – koppint az orromra somolyogva.

- Mi tagadás? – vonok vállat. – Nem voltam egy kis angyal. Sokszor keveredtem galibába, de ezeknek többsége Deatenek volt köszönhető. Minden izgalmasnak hangzó tervben benne voltam, amit csak kitalált és emiatt sok időt is kellett eltöltenünk a szobáinkban „bűnbánás” címszó alatt – kuncogom. – De azért, így visszagondolva sem bánom egyetlen másodpercét sem.

- Azt meghiszem – ért egyet a kijelentésemmel.

Pár percig elhal a beszélgetés és jóleső csendbe burkolózva lépkedünk tovább a járdán. Karom az övébe fűzve dőlök neki. S bár alig ismerem még, örülök a vele eltöltött estének, amiért sikerült elfelejtetnie velem a rám nehezedő terheket, köztük Cole ismételt felbukkanását.

Végül megelégelem a hallgatagságot és hangot adok a fejemben cikázó kérdésnek.

- Miért siettél a segítségemre a minap?

- Talán rosszul tettem? – kérdez vissza.

- Komolyan kérdezem, Wayne. Érdekelne, miért gondoltad úgy, hogy a segítségemre sietsz? S egyáltalán, miért hívtál el vacsorázni? Nem értem az érdeklődésed okát – vonok vállat tanácstalanul.

- Már akkor felfigyeltem rád, mikor a bátyáddal és a barátnőddel beléptetek a főbejáraton. Éppen Cashsel voltam az egyik étkezdében, ahol a pincérlányt fűzte. Látszott rajtad, hogy valami bánt, de mivel még nem ismertük egymást, furcsa lett volna, ha csak úgy odamegyek hozzád és megkérem, mond el mi a baj – mosolyog le rám. – Aztán láttam, hogy elrohantál az emeletre, ráadásul egyedül, és gondoltam itt az alkalom, hogy szóba elegyedhessek veled. Ám olyan gyorsan eltűntél szem elől, hogy nem találtalak. Ezért céltalanul bóklásztam a folyosón, mikor felbukkantál és kecsesen a földre huppantál. Ekkor érkezett el az én időm – szélesedik ki mosolya az arcán.

- Ez azért filmbe illő monológ volt, nem gondolod? – ráncolom a homlokom, hitetlenül pislogva rá.

- Jó, igazad van. Véletlenül voltam jókor, jó helyen – villantja rám a fogait. – De amikor azt mondtam, hogy felfigyeltem rád, mikor először megpillantottalak, azt őszintén mondtam és a Cashről szóló rész is színtiszta igazság volt. Tényleg a pincér csajt fűzte tegnap a bevásárlóközpontban, mikor én unalmamban körbe jártam az épületet és rád találtam a földön.

- Miért nem hallgattam a megérzéseimre, mikor azt súgták, hogy te is csak a széptevéshez és mesék gyártásához értesz? – csúsztatom ki karom az övéből, megtorpanva a járdán.

Másik karom lehúzza a frézia csokor súlya, mely az oldalamhoz hullik csalódottságom közepette.

- Sajnálom, Ciara, nem akartalak megbántani a kiszínezett igazságommal, csak szerettelek volna egy kicsit elbűvölni. Ne haragudj, kérlek!

- Hazugsággal akarsz elbűvölni? – hunyorgom rá.

- Nem volt hazugság, csak…

- Csak kiszínezett igazság – forgatom meg szemeim unottan. – Igen, már mondtad. De, hogy felvilágosítsalak a ténnyel, ez a kettő egy és ugyanaz.

- Igazad van, sajnálom. Ne haragudj! – lép elém, alig pár centiméter távolságra tőlem.

- Ezzel elvesztettél két jó pontot, amit eddig sikerült összeszedned az este folyamán – meredek rá.

- Az még orvosolható – húzza félmosolyra a szájszegletét, miközben eltűz egy kósza tincset az arcomból, a fülem mögé igazítva.

- Ne bízd el magad! – vágok vissza kimérten, nehogy azt gondolja, könnyen elfelejtem a kis meséjét, amivel be akart etetni az imént.

- Ezt vehetem úgy, hogy megbocsátasz?

- Megbocsátok, de nem felejtek – nézek mélyen a szemébe, hogy értse, mire célzok vele.

- A lányok soha sem felejtenek el semmit – bólint mosolyogva. – Ezt a képességet mindig is irigyeltem tőletek.

- Ez egy átok – sóhajtom.

- Melynek segítségével bárkit meg tudsz zsarolni – lép mellém, ujjbegyeit végig futatva a karom mentén a kézfejemig, hogy ujjait az enyémek közé fűzhesse. – De gyere, mutatni szeretnék valamit – húz el a St. James’s Parkhoz tartozó parkoló irányába, majd megtorpan egy metál zöld Cabrio mellett.

A zsebébe nyúl és elővesz egy fekete karimájú autókulcsot. Megnyom rajta egy gombot és az autó zárja egy kattanással jelzi, hogy kinyílt. Érdeklődve pillantok Waynere, a magyarázatot várva.

- Miből gondolod, hogy beülök melléd az autóba? – szalad a homlokom közepére a szemöldököm.

- Mert olyan lehengerlően pillantok rád? – dönti oldalra a fejét, a minden megrengető mosolyát vetve be.

- Ezzel nem mozdult meg a mérleg a kívánt irányba – döntöm én is oldalra a fejem, úgy figyelve arcának minden rezdülését.

- Makacs vagy! – hajol az arcomba.

- Valakinek, annak is kell lennie – vonok vállat.

- De, ha nem szállsz be az autóba, nem tudom megmutatni neked azt, amit szerettem volna és ezzel csekély esélyem marad arra, hogy igent mondj a következő meghívásomra. Ezért légy szíves, ne engedj a makacsságodnak és ülj be az anyósülésre, hogy jó pontokat szerezhessek nálad, Ciara – mélyed bele szemeivel az enyémekbe, elakasztva a lélegzetem hevességével.

- Legyen – adom be a derekam hevesen verdeső szívvel a mellkasomban, hátammal az autó oldalának feszülve. – Ez az utolsó esélyed levenni a lábamról – cikázik tekintetem érzéki ajkai és elbűvölő szemei között, felkeltve az érdeklődését zavart személyemmel szemben.

- Amint mondtam, mindig szerettem volna osztályelső lenni, szóval mindent megteszek, hogy lehengereljelek – meleg lehelete a szám szélét cirógatja, mire szívem még eszeveszettebb tempóra kapcsol.

- Ne szúrd el, Wayne – suttogom, megrebbenő pilláimmal.

Felsőteste az enyémnek préselődik. A pillanat és a testhelyzet rendkívül zavarba hoz. A pírrózsák bíborszínű foltokkal díszítik körbe fedetlen bőröm. Ajkaim elnyílnak döbbenetemben. Aztán meghallom magam mögött az autóajtó kattanását és elvész a varázs, ami időközben kialakult körülöttünk.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/04/10/a-felejtes-keplete-5

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/07/02/a-felejtes-keplete-7

A felejtés képlete #5

Megbocsájtani nehéz

 

A másnap reggel a párnáim közé süppedve talál rám. Arcom lágy szellő simogatja. Elmosolyodom a melengető érintést érzékelve.

Nyöszörögve nyújtózkodom ki. Lecsúszik rólam a takaró, felfedve a hasam, ahogyan a körém tekeredett top felcsúszott rajta.

- Ébren vagy, CiaSky? – dugja be az ajtónyíláson a fejét.

- Álmosan, de igen – ásítom, feléje fordulva. – Mit szeretnél?

- Szeretném megosztani a veled a „Felejtő Projekt” második szakaszát – lépked felém mosolyogva.

- Ez azt jelenti, nem vagy Aquaval egy véleményen Waynet illetően? – húzódom arrébb, hogy kényelmesen elférjen az ágyon.

- Nem vagyok benne százszázalékosan biztos, hogy ő a megfelelő személy számodra. Nem tetszik benne az a rengeteg tetkó kavalkád a karján és a piercingje se kelt bennem kellő bizalmat. Hiába tudtam meg róla néhány információt. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha valamit elhallgatna.

- Talán azért nem árul el ő sem magáról mindent, mert én sem teszem azt – vonok vállat ásítozva.

- Engem azért beavathatott volna a legsötétebb titkaiba is – csücsörít felém elgondolkodóan.

- Mégis mi okból, Deate? Nem köteles neked mindenről beszámolni, nem vagy te senkije – kuncogok fel az oldalamra fordulva, hogy szembe kerüljek vele.

- Én vagyok a kiszemelt áldozatának legközelebbi rokona. Még jó hogy, tudnom kell a legsötétebb dolgairól is.

- Őrült vagy – vigyorgom rá.

- De te pont ezért szeretsz – pöcköli meg az orrom hegyét somolyogva.

- Azért ne essünk túlzásokba – nevetem el magam.

- Gonosz vagy!

- Mit is szerettél volna megosztani velem?

- Ó, igen. Hétfőn elutazunk La Rochelle városába – pislog rám nagyokat.

- Franciaországba? – ülök fel hirtelen.

- Beszéltem Nolával a minap és szeretne a stílustanácsadód lenni.

- Ez komoly? Nola Malonie? – nyílnak el ajkaim meglepetten. - Mégis hogyan vetted rá?

- Nem kellett rávennem – kuncogja. – Mikor tudattam vele, mik a terveid a zeneiparban, egyből lecsapott a lehetőségre. S kérte, hogy a jövő héten repüljünk el hozzá némi instrukciós tárgyalás céljából, hogy hivatalosan is betölthesse a pozíciót, mielőtt mások is tudomást szereznének róla. Nagyon belelkesült a hírtől.

- Elképesztő vagy – ingatom meg a fejem.

- Tudom, ezért is vállalom el a menedzsered szerepét – karol át.

- Hogy a mimet? – képedek el.

- Egy énekesnőnek szüksége van menedzsere, Ciara. Kell mellé egy olyan személy, aki segíti egyengetni az útját. Észben tartja a teendőket és a hozzájuk tartozó időpontokat. Leszervezi a fellépéseket és mindent megtesz azért, hogy a legkevesebb felmerülő problémával zajlódjon le a rendezvény.

- Ha úgy érzed, ez a legmegfelelőbb munkakör a számodra, támogatom az ötletet – mosolygom rá boldogan.

- Ki nem hagynám azt az eshetőséget, hogy a háttérben állva kísérjem figyelemmel a sikeres karrier utad, drága húgocskám – szorongat meg.

- Elképzelni sem tudod, mekkora önbizalmat ad a támogatásod, drága bátyuskám.

- Ez azt jelenti, foglalhatok jegyeket a hétfőn induló gépre?

- Nem mennénk inkább autóval? Te is tudod, milyen a viszonyulásom a repülőgépekhez – húzom el a szám.

- Másfél órás repülőút helyett tíz órát akarsz az autóban tölteni? – grimaszol.

- Legalább gyakorolhatod a vezetést – vigyorodom el.

- Azt mondod, rosszul vezetek? – néz rám tetetett felháborodással.

- Valljuk be őszintén, Deate, van mit csiszolni a tudásodon. Az múlt héten majdnem belehajtottál egy parkoló autóba – kuncogom.

- De mégsem tettem, még idejében felmértem a helyzetet – húzza ki magát büszkén.

- Hát persze, felmérted – ingatom meg a fejem szórakozottan.

- Ne gúnyolódj, kislány, mert többet nem élvezheted a sofőrködő személyem – tolja ki rám a nyelvét.

- Ha elfelejtetted volna, nekem is meg van az a bizonyos vezetői engedély – kacsintok rá.

- S még kérkedsz is vele – forgatja meg szemeit.

- Meggondoltam magam. Nem lehetsz a menedzserem. Már most kiborítasz, nemhogy még abban az esetben – dőlök hátra a párnáimra nevetgélve.

- Te kis piszok! – veti rám magát.

Ujjait az oldalamba vájja és csiklandozni kezd. Hangos nevetések dallama visszhangzik végig a szobán. Vergődöm a karjai között. Könyörgöm az abba hagyás érdekében, de nem tágít. Egyre csak tovább kínoz. Gonoszul rám nevet.

A rúgkapálásom végül célba talál és a térdem a hasában köt ki. Lelököm magamról és levegő után kapkodva húzódom hátrébb a paplanon.

- Te szadista! – zihálom a szavakat.

Deate a hasát fogva jajong az ágy túloldalán.

- Te beszélsz? Lerúgtad a lépem a helyéről – szuszogja.

- Az csak védekezés volt a részemről – ellenkezem.

- Jó kifogás – szívja be mélyen a levegőt.

- Tőled tanultam – vigyorgom rá.

- Ne rágalmazz!

- Te meg ne fárassz! – vágok vissza.

- Megyünk reggelizni? – ül fel, a kezére támaszkodva.

- Éhen halok – ugrom fel, mezítláb rohanva ki a szobából.

A lépcsőn lerohanva a hajammal bajlódom. Egy laza kontyba fogom össze a csuklómon pihenő fekete hajgumival.

A konyhába lépve, Lupita hatalmas mosolyával találom szemben magam.

- Jó reggelt, kedvesem! Kérsz kávét? – érdeklődik bögrémmel a kezében.

- Neked is szép jó reggelt, Lupita! S igen, kérek, sok tejjel – felelem a konyhaasztalhoz sétálva.

Mihelyst helyet foglalok, Deate battyog be a boltív alatt, zilált hajjal és nyúzott arccal.

- Hosszú volt az éjszakád, Deaton? – somolyog rá a házvezetőnőnk.

- Inkább a reggelem volt durva – vet rám egy sokatmondó pillantást, mire védekezően felemelem kezeim, egy pimasz mosoly kíséretében szorítva össze ajkaim.

Lupita egy hatalmas tálnyi palacsintát helyez elém, juhar sziruppal leöntve. A nyál is összefut a számban, ahogy megpillantom az étvágygerjesztő reggelit. Nyomban lecsapok a villámmal az első finom falatra. Élvezettel nyögök fel, lehunyva szemeim.

- Ez oltári finom lett, Lupe! – sóhajtom elégedetten.

- Azért ne egyél olyan sokat, CiaSky, még elrontod a gyomrod az esti randevúd előtt – szól közbe Deate.

Félre nyelem a falatot. Köhögve nyúlok a bögrém után.

- Randevúd lesz, Ciara? – pislog rám nagyokat Lupita, csillogó szemekkel fordulva az irányomba. – Segíthetek elkészülni az alkalomra? Megcsinálnám a hajad.

- Örülnék neki – mosolyodom el, miután visszanyerve a lélekjelenlétem, hatalmasakat szuszogva dőlök a széktámlájának.

- Én meg kifesthetném a lábkörmöd – veszi lányosra a stílust Deate, úgy téve, mintha a haját csavargatná.

- Hülye – tör ki belőlem a nevetés. – Inkább egyél, addig se jár a szád feleslegesen.

A reggelit hallgatagságba burkolózva fogyasztjuk el. A meghitt csendet egy szobaajtó csapódása töri meg. Összerezzenek a hangra és a lépcső felé fordulok. Megpillantom apánkat, ki hatalmas léptekkel szeli át a nappali és konyha közötti folyosói részt, a helyiségbe lépve.

Nem köszön és ezen egy cseppet sem lepődöm meg. Felsóhajtok. Befejezem a reggelim. Komótosan feltápászkodom a székről és összeszedem a használatba vett konyhai eszközöket, melyeket a mosogatógépbe pakolok, megkönnyítve Lupita munkáját.

- Holnap elutazom Los Angelesbe. Pakoljon össze nekem egy bőröndnyi ruhát. Rendben? – intézi mondandóját a házvezetőnőnknek.

- Mennyi időre pakoljak be? – törli meg kezeit egy konyharuhában, minden figyelmét a főnökére fordítva.

- Még nem tudom, meddig fog tartani a távollétem. De minimum egy hétre készülök.

- Mily meglepő – dünnyögöm magam elé, elhagyva a helyiséget.

Az emelet felé veszem az irányt. Ám mikor a második lépcsőfokra érnék, ujjak kulcsolódnak a csuklómra, megállásra késztetve. Hatalmasat sóhajtva fordulok hátra, az illetőre pillantva.

- Mi ütött beléd kislányom? Mi ez a neveletlen attitűd, amit képviselsz? – hunyorog rám, őszes tincsei alól nézve rám.

- Talán kérdezd meg magadtól, apu – nézek végig rajta kimérten, kirántva a csuklom a kezéből.

Felérek pár lépcsőfoknyit, mikor utánam szól.

- Tudom, hogy lehettem volna jobb apa is, Ciara.

- Még tudsz rajta változtatni, ha akarsz. Csak a te esetedben pont nincs ilyen lehetőség.

- Nem tudtam, hogyan léphetnék túl édesanyád halálán. Még most sem tudom.

- Ne takarózz anyuval! – csattanok fel, megpördülve. – Nekem is fáj, hogy elment és nem láthatom őt többé. Minden rohadt nap eszembe jut több milliárd „mi lett volna” felvetés. Hiányzik, apu! De mégsem teszek úgy, mintha a ráemlékeztető dolgok csak a terhemre lennének, mert te pontosan ezt teszed. Ellöksz minket magadtól, mert fájdalmas emlékeket idézünk fel benned. Már két éve, hogy alig látunk téged itthon. Ha pedig felbukkansz a ház bármely szegletében, lekezelően bánsz az alkalmazottakkal. Ez így nincs rendjén – ingatom meg a fejem, barnaszemeibe mélyedve.

- Nem tudtam, hogy így érzel. Ne haragudj… - akad el a szava, döbbenten pislogva rá.

- Jó üzleti utat, apu! – fújom ki a levegőt csalódottan, mielőtt felsietnék az emeletre, hogy a szobámba zárkózhassak.

Az ágyra vetődöm. Arcom a párnámba fúrom, elfojtva a feltörő zokogásom hangjait.

Megsiratom az apámmal folytatott beszélgetést.

A hiányát, amit bezárkózott viselkedése produkál.

Az édesanyámra emlékeztető pillanatokat, melyek akaratlanul is felidéződnek bennem.

A korábbi életem minden másodpercét, amiket már nem hozhatok vissza, bármennyire is szeretném.

Halk kopogás hangja visszahangzik végig a szobán.

- Ciara? – érdeklődik óvatosan. – Bejöhetek?

- Egyedül vagy? – fordítom felé a fejem, félszemmel pillantva rá.

- Mint a kisujjam.

- Mit akarsz? – szipogom.

- Minden rendben?

- Szerinted?

- Akarsz beszélni róla? Eléggé lehordtad és megmondtad neki a magadét – lépdel közelebb hozzám, egy félmosollyal a szájszegletében.

- Ő kezdeményezte, én csak kifejtettem a gondolataim – vonok vállat, ismét a párnák közé süppedve az arcommal.

- Ezek után, hogy képzeled el az „Apu visszaszerző” Projektet? Mert, ha jól rémlik, azért akarsz énekesnővé válni, hogy felfigyeljen rád és segítse a karrier utad egyengetni. Esetleg meggondoltad magad?

- Nem gondoltam meg semmit. A terv marad a régi, csak abban nem vagyok biztos, mi is a fő indoka a sikeres végkifejletnek.

- Ezt kifejtenéd? – guggol le az ágy mellé, karjait az ágyra fektetve, hogy fejével rátámaszkodjon.

- Egyrészt azért szeretnék kibontakozni az énekesi pályán, mert szeretnék apánk kedvére tenni, hogy némi törődést és odafigyelést érzékelhessek az irányából. Másrészt szeretnék elfeledkezni a héthónapja nem látott volt barátomról is, aki seggfej módjára, azért keresett fel a minap, mert rajtam szeretne feljebb jutni a ranglétrán. Mivel Cole is kiemelkedő énekesé szeretne válni, jó indok lenne, ha azért akarnám célba vinni a terveinket, hogy bosszút álljak rajta és megmutassam neki, mire is vagyok képes. S szerintem ez jobban motivál, minthogy aput tekintsem a fő indítéknak.

- Ez az eshetőség jobban tetszik, mint gondolnád – emeli rám érdeklődéssel szemeit. – Az ex-barátod szívből gyűlölöm, apánkkal ellentétben. A „Cole”-os bosszú nagyon is bejön.

- Valahogy sejtettem – nyomok el egy mosolyt.

- Filmezünk egyet, mielőtt Aqua berobbanna a köztudatba? – biccent a tv felé.

- Aqua csak este jön át, ha jól tudom – ráncolom a homlokom kérdésére.

- Nekem azt mondta, átjön még délután, hogy felkészítsen a randevúdra – mozgatja meg szemöldökét kihívóan.

- Erre azért számíthattam volna – sóhajtom az oldalamra fordulva. – A Kipörgetve című filmhez mit szólsz? Az előzeteséből ítélve izgalmas film és még nem láttam.

- Mindjárt rákeresek – ugrik fel és kirohan a szobámból a sajátjába, hogy áthozza a laptopját.

Komótosan kimászok az ágyból és az emeleti folyosó felé veszem az irányt. Mielőtt lebattyognék a lépcsőn is, hogy valami nassolni valót szerezzek be a konyhánkból, értesítem róla Deatet.

A lépcsőfokokat óvatos léptekkel teszem meg. Az étkezőbe lépve először Lupitát pillantom meg, ahogy a pultnál állva beszélget valakivel, kinek termetes alakját csak pár méter után ismerem fel. Kitágult szemekkel fordulnék vissza, hogy kihátráljak a helyzetből. Ám mielőtt ez megtörténhetne, a házvezetőnőnk megfordul és megállásra késztet.

- Ciara, kedvesem – szólít a nevemen, halványan elmosolyodva.

Bambán bámulok a bárszéken ülő alakra, egy szót sem ejtve ki ajkaim közül. Lupita, hogy megtörje a közénk beállt kínos csendet, megköszörüli a torkát és a konyhapult mögé sétál.

- Ciara, én… - akad el hangja, szomorú barna szemeit rám emelve. – Nem tudtam, hogy így érzel – sóhajtja.

- Mert nem érdekelt, apu – találom meg a hangom, minden csalódottságom feléje sugározva. – Sosem fordítottál ránk elég figyelmet, mióta anyu elment. S, ha neked ez így jó, nem is kell változtatnod rajta. Tégy úgy, mintha nem is léteznénk – vonok vállat a szemébe mélyedve.

A konyhapolcok felé veszem az irányt és kiveszek belőle egy zacskónyi fűszeres Nachos chipset, melyet kiöntök egy hatalmas műanyag tálba. Kikeresem a hűtőből a sajtszószt és egy kis porcelán tálba töltöm, mielőtt a mikrohullámú sütőbe tenném, hogy egy kicsit felmelegítsem. Pattogtatok ki kukoricát is, teljesen figyelmen kívül hagyva az engem fürkésző tekinteteket. Miután mindennel elkészülök, egy tálcára helyezem a finomságokkal megpakolt tálakat és a hűtőbből kivett üdítőket, majd egy szó nélkül elhagyom a konyhát.

Az emeletre érve meghallom a bejárati ajtó zárjának kattanását és emiatt csalódottan sóhajtok fel. Reménykedtem benne, legalább erőlködik a velem való kapcsolat felvételben vagy minimum megteszi felém azt a bizonyos lépést, melyre már egy jó ideje várok. Ám tévednem kell. S a bennem élő kártyavár darabjaira hullik szét. Már nincs mit elérnem, amivel visszahozhatom a régi köteléket, amely régen még köztünk volt.

Lassú léptekkel a szobám felé veszem az irányt. Miután átlépem a küszöböt, a lábammal lököm be magam mögött az ajtót. Az ágyhoz sétálok és lehelyezem a tálcát az éjjeliszekrényre.

- Egy pillanat és rácsatlakoztatom a tv-re a laptopot. Tényleg ígéretes filmnek ígérkezik az előzetes alapján – beszél hozzám Deate, mosolygással a hangjában.

- Igen – felelem lehangoltan, az ágyra ülve.

- Csak nem meggondoltad a filmezést? – pillant rám az ajkait biggyesztve.

Amint meglátja az arckifejezésem, egyből megkomolyodik és hozzám siet.

- Minden rendben? Mi történt?

- Semmi különös, csak végleg elvesztettem az apukám – vonok vállat a könnyeimmel küszködve.

- Ne butáskodj, CiaSky. Őt sosem veszíted el, csak éppen jelenleg a munkáját fontosabbnak ítéli meg, minthogy egy normális családi légkört teremtsen. De ez nem jelenti azt, hogy végleg hátat fordított nekünk, szóval ne sírj, kérlek – ölel magához, vigasztalóan simítva végig a hátamon.

- De ez most más. Találkoztam vele a konyhában. Bocsánatot kért, amiért nem vette észre a bennem dúló viharos érzelmeket, mire közöltem vele, hogy azért nem tűnt fel neki semmi, mert alig törődik velünk és, ha úgy tartja jónak, nem is kell rajta változtatnia. Ezek után egy szó nélkül elkészítettem a nassolni valókat, aztán feljöttem. Ő meg csak úgy kisétált az ajtón. Érted? Ahelyett, hogy megbeszélte volna velem az egészet, inkább hallgatott. Mert ő csak ehhez ért és semmi többhöz – borulok ki, akadozó szavaimmal tudatva vele a gondolataim. - Mióta anyu elment, azóta teljesen magába fordult és nem is érdekli, mi a helyzet velünk. Csak azzal foglalkozik, ami számára fontos. A mi érdekeinket figyelembe se veszi. S most mond nekem, hogy nem veszítettem el őt örökre – zokogok fel, teljesen összetörve.

- Sajnálom, Ciara, amiért ettől nem tudlak megvédeni – támasztja állát a fejem tetejére.

- Tudod mit? – tolom el magam tőle. – Én is úgy kezelem mostantól ezt a helyzetet, ahogyan ő. Elfordítom a fejem és teljességgel figyelmen kívül hagyom az engem zavaró tényezőket, köztük az apánk irántunk való közömbösségét is. Nem érdemli meg, hogy egy pillanatig is szomorkodjak miatta, mikor őt az sem érdekli, mekkora fájdalmat okozott a tétlenségével. Szóval nézzük meg azt a filmet és szóba se hozzuk többet a történteket. Rendben?

- Azért még áll a hétfői utunk, igaz? – ráncolja össze a homlokát.

- Az énekesnői pályának ez még nem vet véget – mosolyodom el, miközben letörlöm arcomról a könnyeim. - Szeretném egy kicsit közelebb érezni magamhoz anyut is.

- Tudod, mindig rá emlékeztetsz – viszonozza mosolyom.

- Tényleg?

- Nagyon hasonlítasz rá, CiaSky. Nemcsak a vörös haját örökölted, hanem a jellegzetes mosolyát is – mosolyodik el, megcsípve az arcom. - Emiatt szeretem azt, ha jó kedved van. Így egy kicsit úgy érezhetem, mintha anyu még mindig velünk lenne.

- Bár itt lehetne – sóhajtom szomorúan, a gondolataimba mélyedve.

Vajon, ha anyu még velünk lenne, apu másként viselkedne, és nem temetkezne bele ennyire a munkájába? Vagy minden olyan lenne, mint most?

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/04/07/a-felejtes-keplete-4

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/06/18/a-felejtes-keplete-6

A felejtés képlete #4

Szavak a hallgatás mögött

 

Aqua a kijelzőre pillantva megkönnyebbülten fújja ki az eddig benntartott levegőt.

- DoDeat az – nyomja a kezembe.

Végtagjaim ellazulnak. A szívem heves dübörgése lecsillapodik. Fogadom a hívást.

- Mi a helyzet, Deate? – szólok bele, nyugodtsággal a hangomban.

- Minden rendben veled, Ciara?

- Miért kérdezed? – homlokom ezernyi ráncba szalad.

- Olyan érzésem volt, mintha valami baj lenne. Biztos nem történt veled semmi?

Válasza hallatán, óvatos pillantást lövellek Aqua felé, ki némán formálva a szavakat kérlel, meséljek el mindent a testvéremnek.

- Jól vagyok, Deate – felelem végül, figyelmen kívül hagyva esengő tekintetét.

- Szeretnéd, ha haza mennék?

Zavartan nevetek fel.

- Ne butáskodj! Maradj, ahol éppen vagy. Aqua tökéletes társaságot nyújt nekem, míg nem érsz haza.

- Ugye elmondanád, ha valami gond lenne?

- Nincs semmiféle gond, Deaton. Nyugodjál meg szépen. Ha valami komoly dolog történne, értesítelek.

- Legyen. Egy óra múlva otthon vagyok. Vigyázz magadra, CiaSky! Szeretlek!

- Nálam nem jobban – nyomom ki a hívást.

A telefont az ágyra dobom.

- Miért nem mondtad el neki, Ciara? – esik nekem Aqua, mutatóujját a mellkasomnak nyomva. - Tudnia kellene róla, hogy Cole ismét visszautat keres az életedbe. Ez neked nem játék! Hét hónapon keresztül csak azt láttam rajtad, mennyire megvisel téged, amiért lelépett. Ne engedd neki, hogy rajtad keresztül kapaszkodhasson fel a ranglétrán, mert sosem leszel képes túllépni rajta. Hidd el, sokkal jobb lesz nélküle, mint mellette. Ha annyira szeretett volna, mintahogyan annyiszor hangoztatta, nem hagyott volna magadra és nem azzal az ürüggyel keresett volna fel mindazok után, amit tett, hogy juttasd be egy olyan helyre, ahova egyedül sosem lenne képes belépést nyerni. Kérlek, ne is gondolkodj el a lehetőségen, hogy visszafogadd! Csak árt neked!

- Tudom, mit gondolsz róla, Aqua, de a szívemnek nem parancsolhatom meg, mit érezzen iránta – folyik le egy árva könnycsepp az arcomon.

- Engedd el az érzést, drágám! Hagyd elveszni a sötétségbe, hogy beengedhesd életedbe egy új szerelem reményét.

- Mégis miről beszélsz? – szipogom.

- A te daliás hercegedről, akinek megadtad a számod – somolyog rám, letörölve kibuggyanó könnyeim.

- Nem reménykednék benne túlzottan.

- Jók a megérzéseim vele kapcsolatban.

- Te meg a jó megérzéseid – forgatom meg szemeim szórakozottan.

- Időnként hallgathatnál rájuk – karol át.

Meghitt pillanatunknak egy hangos kopogás vet véget.

- Ciara, kedvesem, itt vagytok? – nyíl ki a szobaajtóm.

- Forrócsokoládét hoztál, Lupita? – ugrik hozzá Aqua, felkapva az egyik bögrét a tálcáról.

- Úgy gondoltam, jól jönne egy kis csokoládé a hölgyeknek – kacsint ránk.

- Te vagy a legjobb! – veszem el tőle a másik bögrét.

- Kértek hozzá szendvicseket?

- A finom szendvicseid közül bármennyit képes lennék megenni – kortyol egy nagyot a bögréjéből Aqua.

- Készítek párat belőle – fordul meg, hogy elhagyja a szobát, de utána szólok, megállítva őt.

- Várj, Lupita! Veled megyünk. Segítünk szendvicseket gyártani – karolok bele az idős hölgybe.

- Abból nem lesznek szendvicsek – kuncog fel barátnőm.

A konyhába leérve, előpakolunk mindenféle finomságot a hűtőből és nagy nevetgélések közepette készítünk el pár mogyoróvajas lekváros szendvicset. A jókedvünket egy torokköszörülő hang szakítja félbe.

- Lupita, a mai vacsorán nem veszem részt. Üzleti ügyben találkozom az egyik ügyfelünkkel. Későn érek haza – közli minden érzelem nélkül a mondanivalóját.

- Mintha vacsoraidőben bármikor is itthon lettél volna – dünnyögöm az orrom alatt, fájdalommal a szívemben.

- Hogy mondod?

Mélyen a szemébe mélyedek, minden iránta érzett emócióm feléje sugározva.

- Úgy közölted ezt a nyilvánvaló tényt, mintha bármikor is itthon ettél volna vacsorát. Mióta anyu nincs velünk - csuklik meg a hangom. – Sosem vagy itthon. Nem foglalkozol velünk. Még Lupitával is úgy beszélsz, mintha csak egy semmitmondó alkalmazott lenne. A munkád sokkal fontosabb lett hozzánk képest, apu! – emelem meg a hangom, tartva a szemkontaktust.

Megdöbbentem szavaimmal, amiket már képtelen vagyok magamba fojtani. Ám mielőtt bármit is válaszolhatna, Deate robban be a bejárati ajtón keresztül.

- CiaSky! – kiáltja el magát a cipőjét levetve.

Mikor felnéz, észreveszi harcias viselkedésem, amit apánkkal szemben tanúsítok.

- Tán lemaradtan valamiről? – érdeklődik.

- Ez nem újdonság, fiam – dörmögi apánk, aztán hátat fordítva nekünk, elhagyja a házat.

A bejárati ajtó csapódása végig visszhangzik az egész házon. Néma csend ereszkedik ránk. Kezem remeg a felgyülemlett feszültségtől.

- Ez mégis mi a franc volt? – töri meg Deate a csendet.

Feléje fordítom a tekintetem.

- Eljött az ideje, hogy kiadjam magamból azt, ami már egy ideje kikívánkozik.

- Ezt mégis mire véljem?

- Úgy tűnik, Ciara jól beolvasott az apátoknak, aki erre fogta magát és indulatosan becsapva maga mögött a bejárati ajtót, elhagyta a házat – tájékoztatja Aqua a történtekről.

- Hogy mit csináltál? – kerekednek el a szemei.

- Valakinek szóvá kellett tenni, mennyire indiszkréten tudja közölni, hogy a vacsorát nem itthon fogja elfogyasztani. Mintha ez olyan nagy újdonság lenne – fintorgok a szendvicsembe harapva.

- Mit felelt a kirohanásodra? Mérges volt?

- Félbe szakítottad a reakcióját, Deate, ezért fogalmam sincs, mit szeretett volna mondani a fejéhez vágott szavaimra válaszként. Ám ahogy elnéztem eléggé ledöbbentettem.

- S a felgyülemlett érzelmeit a bejárati ajtó bánta – szól közbe Aqua.

- Deaton, kedvesem, kérsz szendvicset? A kisasszonyokkal készítettük őket – nyújtja a bátyám felé a szendvicsekkel telepakolt tálat.

- CiaSky és Aquamarine keze munkája is benne van? – fintorog.

Kérdését követően kétoldalú támadásban részesítjük, melyet felszisszenve fogad.

- Ezt mégis miért kaptam? – simogatja meg karját, eltorzult arckifejezéssel.

- Inkább az a kérdés, miért ne kaptad volna? – dünnyögi Aqua.

- De hiszen csak szórakoztam – tárja szét karjait hitetlenkedve.

- Szórakozd magad máshova – néz rá összehúzott szemekkel.

- Kimentem a kertbe – jelentem be, mielőtt végig kellene hallgatnom az összeszólalkozásukat.

Lassú léptekkel kifelé veszem az irányt. A teraszra kilépve teleszívom magam friss levegővel. Aztán észreveszem Mr. Bensont, ki a virágágyás előtt térdepelve igazgatja a rózsabokrok formáját. Odaintek neki mosolyogva, majd letelepszem a terasz lépcsőre, mely a kertbe vezet. A gondolataimba merülök.

Vajon Cole mit akart elérni a hívásával? Tényleg csak a fogadás érdekelte? Vagy ez egyfajta indok volt, amiért felhívhatott? Wayne miért hívott el vacsorázni? Mégis mi az, ami arra ösztökélte, ismerjen meg közelebbről is? Talán csak játszadozni akar velem? Mi lesz akkor, ha fájdalmat okoz? Akarom én ezt? Mit teszek, ha Cole egyszer csak felbukkan, és a jelenlétével fenekestül felforgatja az életem? Kibírok még egy érzelmi megpróbáltatást az életemben?

A kérdések megállíthatatlanul kavarognak a fejemben. Ám a válaszok egyre csak nem érkeznek meg. Felhúzom térdeim és rádőlök kimerülten. Arcom a karjaim mögé rejtem. Felsóhajtok. Erőlködve kutatok a válaszok után, mind hiába.

Nem vagyok képes megtalálni felmerülő kérdéseimre a megfelelő válaszokat. Csak egyre stresszesebbé válok.

Egy kar hullik a vállamra. A lágy érintéstől összerezzenek.

- Valami baj van, kisasszony? Olyan szomorúnak tűnik – ül le mellém Mr. Benson a felső lépcsőfokra.

- Már én magam sem tudom – nézek rá, elhúzva a szájszegletem.

- Szeretne beszélni róla? – érdeklődik, mire megingatom a fejem.

- Még nem tudom magamnak sem szavakba foglalni a felmerülő problémáim.

- Jöjjön velem a virágokat rendezni, kedvesem. Úgy majd elterelődik a figyelme és a kertet is szebbé varázsolja közben – mosolyog rám.

- Anyuval is mindig a kertet rendeztük – viszonzom a mosolyát, amint feltápászkodom a lépcsőről, hogy felsegítsem.

A délután további részét Mr. Benson társaságában töltöm el a virágokat gondozva. Később Aqua is csatlakozik hozzánk pár pillanatra, míg elbúcsúzik. Miután elmegy, kigazolom a Petúnia ültetvényt és neki állok a mindenféle színben pompázó Gerberák földjének kitöltéséhez, majd eligazításához.

A kellemes kikapcsolódásnak a szemerkélő eső vet véget. Sötétszürke viharfelhők kúsznak végig az égbolt mentén, villámokat szórva.

- Menjünk be, kisasszony, mielőtt megfázna – segít fel a földről Mr. Benson, a ház felé húzva.

Beérve az ajtón, Lupita terem előttem egy gőzölgő bögrét nyújtva felém.

- Elkészítsem a fürdővizedet, kedvesem? Rád férne egy kis lazítás.

- Ne kényeztess el, Lupita – kuncogok fel, egy hatalmast kortyolva.

A forró ital végig perzseli a nyelőcsövem. Felszisszenek.

- Deate merre van? – kapkodok levegő után, a nyelvem előtt legyezgetve a kezemmel.

- Visszavonult a szobájába, miután Aqua hazament.

- Köszönöm, Lupita – adom kezébe a bögrém, a mellettem toporgó illető felé fordulva. – S magának is Mr. Benson, amiért megengedte, hogy belekontárkodjak a munkájába – nyomok egy puszit az arcára, hálám jeléül.

- Számomra volt megtiszteltetés – mosolyodik el.

- Szép estét kívánok nektek! – intek feléjük egy utolsót, aztán felrohanok a lépcsőn, egyenesen a szobámba.

Elterülök az ágyon, a párnák közé zuhanva. Szusszanok egy nagyon, mielőtt teljesen belepréselődnék a matracba. Felnyögök a rám nehezedő súly nyomására.

- Mi a helyzet, hugica? – dörmög bele a fülembe.

- Szállj le rólam, te mamlasz! – kapálózom alatta.

- Úgy Szeretlek, hogy nem engedlek! – szorongatott meg még jobban.

- Azt szeretnéd, ha rád uszítanám Lupitát? – mozgolódom alatta, míg az oldalamra nem fordulva meg nem mozdítom kissé.

- Lupita szeret engem, nem bántana – vigyorog le rám, a fogait is kivillantva.

- Deate, mindig úgy érzem magam a közeledben, mintha én lennék az idősebb kettőnk közül – sóhajtok fel, a kezemmel nyúlva felé, mely még mindig földes egy kicsit, annak ellenére is, hogy kesztyűt húztam fel a kertészkedéshez.

- Legalább sosem unatkozol mellettem – kacsint le rám, az oldalamon végig húzva az ujját.

Felnevetek a csiklandós érzésre és lelököm magamról. A puhatapintású szőnyegemen landol.

- Ez durva volt, kislány – grimaszol.

Lassan feltápászkodik a földről és mellém telepszik az ágyra.

- Ne haragudj, Deate, de te kezdted – döntöm fejem a vállára.

Szusszanok párszor, mielőtt felcsendülne a telefonom csengőhangja borzongással járatva át az egész testem. Kissé rémülten pillantok az éjjeli szekrényre került készülékre. Reszkető kezekkel nyúlok felé. Amint ujjaim közé veszem, a kijelzőre pillantok. De mielőtt a „Fogadás” vagy „Elutasítás” ikonra kattinthatnék, a zene elhal és mérgező csend telepszik a szobára.

A hallgatagságba burkolózást Deate hangja töri meg.

- Kérlek, mond el mitől vagy ilyen feszült – esedezik alig hallható hangon.

- Már tudsz mindent, igaz? – lehelem a szavakat.

- Szeretném hallani, CiaSky. Kérlek, mond el!

- Cole hívott. Még délután – csuklik el a hangom.

Egy szomorú könnycsepp szánt végig az arcomon.

- Mit akart?

- Szerette volna, ha bejutottam a jövő héten tartandó fogadására, amit apu itthon szeretne megtartani.

- Mit mondtál neki?

- Igazából semmit. Aqua kikapta a kezemből a telefont, mielőtt megmondhattam volna neki a véleményem a kérését illetően – szipogom.

- Örülök, hogy veled volt, amikor hívott az a seggfej – morogja. – De azt nem értem, engem miért nem akartál beavatni a dologba – tol el magától, hogy a szemembe mélyedjen, minden csalódottságát az irányomba taszítva.

- Nem akartam, hogy valami bajod legyen belőle, és nem is szerettem volna a hívásról tudomást venni.

- Mégis mi bajom lett volna belőle, ha mindent elmondasz nekem?

- Valld be őszintén, Deate, ha elmondom neked, Cole hívásának valódi okát, mit tettél volna? – pislogok fel rá jelentőségteljesen.

- Megkerestem volna és… - szűri fogai között a befejezetlen mondatot.

- Ezért nem akartam neked elmondani, mert tudtam, forrófejűen kezelnéd a helyzetet – sóhajtom, a szemeim forgatva.

- Hogy másként kezelhetném, ha tudom, hogy fájdalmat okoz neked az a barom? – tárja szét karjait tanácstalanul.

- Nem is várom el, hogy másként viselkedjél és hálás is vagyok azért, mert szeretnél megvédeni. De azt nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba, mert megvertél egy feltörekvő énekes palántát, aki történetesen az ex-barátom szerepkörét is betölti. Mit szólna hozzá a nagy VORTEX igazgató apánk, ha meglátna a milliónyi pletykalap címoldalán? – kuncogok fel.

- Lehet büszke lenne rám, amiért megvédtem a becsületed – húzza ki magát.

- Álmaidban, te hős lovag – nevetek fel, átkarolva a derekát. – Köszönöm, hogy mindenben a segítségemre vagy, de ezt szeretném egyedül elintézni. Rendben?

- De, ha bármiféle segítségre lenne szükséged, például, ha be kell verni egy orrot vagy ilyesmi, akkor remélem, nem felejted el a számom, mert már egy ideje érik a dolog, hogy megmutassam neki, mekkora fájdalmat is okozott az én drága hugicámnak – karol át ő is, egy hatalmas puszit nyomva a hajamba.

- Köszönöm, Deate!

- Bármikor, Ciara! – szorongat meg.

A nagy összeborulásunkat a telefonom rezgése szakítja félbe, melynek hallatán nyugtalanul felsóhajtok.

- Az „egyedül elintézem” kategóriába beletartozik az is, hogy nem fogadhatom a hívást helyetted? – enged el, a csengőhangom egyre hangosabbá váló dallamát hallgatva.

- Figyelmen kívül hagyhatnánk – lököm kezébe a készüléket, arra biztatva, hogy felvegye.

Egy lusta mosoly kíséretében a füléhez emeli. Mély hangján dörmög bele.

- Igen?

A válasz hallatán egyik szemöldöke érdeklődve emelkedik fel. Rám pillant.

- Wayne arról érdeklődik, ki vagyok és miért én vettem fel a te általad megadott számon hívható telefont – szélesedik ki mosolya.

Arcom bíborvörösre változik, ahogy a készülék után kapálózom.

- Add már ide, te tökfej! – kapom el a karját.

- Ne haragudj, Wayne, de mielőtt átadnám a telefont az általad keresett hölgynek, mesélnél egy kicsit magadról? – hallgat el egy pillanatra. – Hogy mire vagyok kíváncsi? – kérdezi töprengő hangon. – Mindenre, amit úgy gondolsz, érdemes lenne elmondanod magadról, mielőtt elengedem veled Ciarat egy randevúra – dönti el a választ.

- Deaton! – sipítok rá idegesen.

- Igen? – emeli el halál nyugodtan a telefont a fülétől.

- Azonnal fejezd be! – förmedek rá, a hátára vetve magam.

A következő pillanatban a szőnyegemen kötök ki, az oldalamon fekve. Lábaimmal a bátyám derekát fonva körül, miközben lefogom az egyik karját, hogy elérjem a másikat, amelyikben a telefont tartja a füléhez.

- Elnézésedet kérem az érdekes háttérzajokért, de nyugodtan folytasd, hallgatom minden szavad – kuncogja a vonal túloldalán lévő fiúnak.

- Add ide a telefont, Deate! Nem szólok többször – figyelmeztetem.

- Tessék! Már úgyis megtudtam mindent, amit akartam – vigyorog rám a kezembe nyomva.

- Utállak! – jelentem ki, feltápászkodva a szőnyegről. – Hé, szia! – szólok bele szuszogva.

- Ciara? Tényleg te vagy az? – érdeklődik kétkedő hanghordozással.

- Igen, én lennék, és ne haragudj, csak a bátyám szeret kihozni a sodromból – sóhajtom, kifelé tessékelve az említettet a szobámból.

- Csak okosan, CiaSky! – kiabál még vissza a folyosóról, mielőtt rácsapnám az ajtót. – Semmi rosszalkodás, kiscica!

- Idióta! – mormogom bosszankodva.

- Ezt nekem címezted? – kérdezi Wayne meglepődötten.

- Ó, dehogy! Vagy tán illene rád ez a jelző? – húzom mosolyra a szájszegletem.

- Állapítsd meg inkább te. Lesz lehetőséged rá holnap este, ha esetleg nincs szándékodban visszamondani a meghívásom. Bár reményeim szerint nem fogsz kikosarazni, mielőtt kapnék tőled egy esélyt a bizonyítás érdekében - mélázik el, gondolkodó hangnemet hallatva. - Kérlek, erősíts meg, nehogy hiú ábrándokba kergessem magam.

- Holnap estig még bármi megtörténhet – kuncogom a párnáim közé süppedve.

- Ne kínozz, te lány! – dorgál meg játékosan. – Inkább most mond meg, ha visszautasítasz, minthogy holnap törd össze a szívem apró darabokra.

- Mit tennél annak érdekében, hogy ne hagyjalak kétségek között?

- Mit szeretnél, mit tegyek?

- Azt neked kellene tudnod. Én nem mondhatom meg, meddig menj el. Neked kell tisztában lenned a saját korlátaiddal.

- Szépen visszakoztál a válaszadás elől – feleli mosolygós hangon. – Mit szólnál, ha a holnap esti vacsora alkalmával mutatnám meg, meddig vagyok képes elmenni? Túl hosszú lenne szavakba önteni – dörmögi a fülembe, melynek hallatán jólesően borzongom meg.

- Hogy utasíthatnám vissza ezt az ajánlatot? – hunyom le szemeim egy pillanatra.

- Elképzelni sem tudod, mennyire boldoggá tesz a válaszod.

- Tudod már, hol találkozzunk? – meredek a plafonra ábrándosan.

- Miért nem engeded, hogy elmenjek érted? – sóhajtja.

- Mondtam már, nem szeretnék mindent elárulni magamról idő előtt – mosolyodom el csalódott hangja hallatán.

- Még mindig azt feltételezed rólam, hogy zűrös srác vagyok? Ezért nem akarod, hogy megtudjam, hol élsz?

- Nem gondolok rólad semmi ehhez hasonlót, Wayne. De sajnálatos módon tanulni kényszerültem az előző kapcsolatomból, ezért késleltetném a házunk bemutatásának pillanatát, ha nem gond számodra.

- Legyen, ahogy akarod – bosszankodik. - Ám így oda lesz a meglepetés varázsa a helyszínt illetően.

- Tervezd úgy, hogy ne legyen – harapom be az alsó ajkam.

- Megnézted a jegyzettömböd, mióta elváltak útjaink? – érdeklődik pár másodperc hallgatás után.

- El is feledkeztem róla. Mit írtál a lapra? – ülök fel hirtelen a táskám után kutatva.

- Maradjon meglepetés – leheli a fülembe.

- Csak addig lesz az, míg meg nem találom a táskám – állok fel az ágyról.

- Mit szólnál ahhoz, ha holnap hétkor találkoznánk a St. James’s Parkban?

- A kedvenc helyem – torpanok meg a szoba közepén. – Honnan tudtad?

- Ráéreztem.

- Megfelel az időpont. Hétkor ott leszek.

- Örülök. S nem is zavarlak tovább. Hagyom, hogy rápihenj a holnapi randevúnkra.

- Ez kedves tőled – találok rá a táskámra, amibe bele túrva nem találom a halványzöldszínű post-it tömböt, ezért feltúrom a körülötte lévő táskák halmát. Az egyik papír tasakba bukkanok rá. – Megtaláltam a nekem szánt üzeneted – újságolom el neki.

- Aludj jól, Ciara! – köszön el tőlem somolygós hangon.

- Hé, ne tedd le! – emelem meg a hangom, hevesen ellenkezve.

Ám mielőtt vehemens szavaim elérhettek volna hozzá, a hívás megszakad és a telefon csendbe burkolózva búg tovább, a fülemnél pihenve.

Csalódottan ejtem magam mellé a kezem. Duzzogva biggyesztem le ajkaim, amiért csak úgy kinyomta, a búcsúzását követően.

Végül tekintetem a másik kezemben tartott halványzöld tömbre siklik. Sóhajtozva sétálok vissza az ágyhoz. Lehuppanok rá. A telefont magam mellé ejtem és két kezem közé veszem a post-it lapokat, a felső darabra pillantva. Elmosolyodom a sorokat olvasva. Halkan felnevetek, mielőtt a párnáim közé dőlnék. Arcom az egyik díszpárnába temetem.

- A bolond – somolygom, hitetlenkedve rázva meg a fejem.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/03/07/a-felejtes-keplete-3

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/04/10/a-felejtes-keplete-5

A felejtés képlete #3

Sokkoló telefonhívás

 

Teljesen lesokkolódom az iménti jelenettől, ezért alig érzékelem a körülöttem történő eseményeket. Mikor egy kéz esik a vállamra, összerezzenek.

- Ciara? Minden rendben? – érdeklődik Aqua aggodalmas pillantást lövellve a másik oldalon álló Deate felé.

- Álmodom?

- Miről beszélsz CiaSky? – ráncolja a homlokát.

- Valóban megtörtént? – mélázom el a történteken, felidézve az arcomra nyomott csók érintését.

- Micsoda?

- A fiú, akivel az előbb beszéltem – pillantok rájuk felváltva. – Tényleg elhívott vacsorázni?

- Mit csinált? – feszül meg mellettem Deate. – Remélem nemet mondtál neki, CiaSky. Nekem nem tetszik a srác.

- Nem is ismered, DoDeat. Ez egy tökéletes alkalom arra, hogy elfelejtse Co… - hal el hangja a volt barátom nevének kiejtése közben, majd bocsánatkérően pillant rám, amiért szóba hozta.

- De miért egy agyontetovált, piercinges srác mellett lenne tökéletes az alkalom? – fújtat idegesen.

- Nincs is agyontetoválva – ellenkezem.

- Miből gondolod, hogy nincs? Csak a karját láttad – akadékoskodik tovább.

- Hallgass már el! – állítja le Aqua. - Ha Ciara el akar menni, akkor elmegy. Nem mondhatod meg neki, hogy mit csináljon, vagy mit ne. Már rég elmúlt húsz.

- Legyen, de ha megmeri bántani, velem gyűlik meg a baja – morogja.

- Akkor elmész vele? – érdeklődik barátnőm, csillogó szemekkel pislogva rám. - Baromi jól néz ki.

- Azt hiszem igent mondtam – töprengek el a párbeszédünkön.

- Komolyan? Akkor menjünk, és vegyünk neked valami eszméletlen ruhakölteményt, hogy elkápráztathasd – kapja el a karom a legközelebbi ruhabolt felé rángatva. - Nem mintha egy agyon hordott, elnyűtt szettben nem lennél észbontó.

Aqua végig rángat az összes ruhabolton, melyekből egy halom ruhával távozunk a kasszától. Beszerezünk pár olyan elbűvölő szerelést is, amelyek az énekesnővé válásomhoz elengedhetetlenek, hiszen a sztárok nagyon is adnak a külsejükre. Emiatt költenünk kell pár rendkívül drága magas sarkúra és elegáns cipőre is, amik a ruha szettekhez illenek. Az egyik üzletben rábukkanok egy halványzöld, pánt nélküli alkalmi ruhára is. Alacsony termetem végett a földet súrolja, még magas sarkúban is. Ám képtelen vagyok ott hagyni, ezért kifizetem a hitelkártyámmal.

Az üzletből történő távozásunkkal már annyi táskát cipelünk magunkkal, hogy alig érzem az ujjaim. De mielőtt végleg elhagynánk a bevásárlóközpontot, elsétálunk egy ékszerbolt előtt, melynek kirakatában megpillantok egy gitár alakú medált. Azonnal megtorpanok.

- Mi az, CiaSky? Valami baj van? – érdeklődik Deate, észrevéve lemaradásom.

- Az a medál… – hal el hangom a kirakathoz sétálva.

- Szeretnéd? – kérdezi, mire rábólintok kábultan. – Egy pillanat és jövök – jelenti be, mielőtt eltűnne az üzletben.

Két perccel később egy apró dobozzal tér vissza, melyet mosolyogva a kezembe nyom.

- Születésnapi előajándék – somolyog rám azzal a jellegzetes mosolyával.

- De az csak három hónap múlva lesz – pislogok rá.

- Gondolj rá úgy, mint egy emléktárgyra, mely az új életed első napját idézi fel benned.

- S még anyura is emlékeztet – emelem tekintetem a kezemben tartott dobozra.

- Fel szeretnéd most venni? – ejti vállamra kezét Aqua.

Hevesen rázom meg a fejem. Nem érzem helyén valónak, hogy viseljem. Úgy gondolom, akkor fogom elsőként felvenni, ha már végérvényesen is úgy érzem, a helyes útra léptem. Ám még nem sikerült rátalálnom. Csak bolyongok a közelében.

- Menjünk haza – suttogom a kijárat felé lépkedve.

Az autóhoz érve, bezsúfolunk minden táskát a csomagtartóba, meg jó néhányat a hátsó ülésre is. Hazafelé vesszük az irányt, miközben hallgatagságba burkolózunk. Egyikünk sem érzi azt, hogy bármit is mondanunk kellene. Ezért bekapcsolom a rádiót, hogy elnyomja a csend irritáló jelenségét.

Aqua félúton szólal meg először, mondandóját hozzám intézve.

- Mikorra beszélted meg a találkozót? – érdeklődik a két ülés között előrehajolva, hogy az arcomra lásson.

- Holnap estére.

- Megadtad neki a címünket? – kapja felém Deate a fejét döbbenten.

- Dehogy adtam. Megkértem, hogy találkozunk ott, ahova megyünk.

- S hova mentek?

- Arról nem volt szó – töprengek el a kérdésen.

- De, ha nem jön házhoz és nem is mondta meg, hova menj, hogyan fogtok egymásra találni? – vázolja fel a helyzetet Aqua, kérdés formájában, amint behajtunk az udvarunkra a kapun keresztül.

- Reményeim szerint sehogy – dünnyögi Deate, a garázsajtó gombját megnyomva.

- Ne légy ennyire ünneprontó, DoDeat – csapja vállon Aqua.

- Te pedig ne bántalmazz, Aquamarine – fordul felé mérgelődve, mielőtt a szemem forgatva elhagynám az autót.

Miután berohanok a házba, hogy magam mögött hagyjam a szópárbajba keveredett párost, a konyhában Lupitával találom szemben magam.

- Kedvesem, nem vagy éhes? – mosolyog rám, hangjában némi dél-amerikai akcentussal.

- Mi a választék? – ülök fel az egyik bárszékre, a konyhapultra támaszkodva.

- Készítettem Jerk csirkét, kétféle körettel, hozzá amerikai káposztasalátát, valamint összeütöttem neked a kedvenc Jambalaya tálat, ahogy szereted. Desszertnek sütöttem citromos pillecukor kockát, de ha szeretnéd, készíthetek epres chiapudingos palacsintát is – sorolja fel a választékot, egy hatalmas pohár barackos juicet tolva elém.

- Máris éhes vagyok. Imádlak, Lupe – hajolok át a pult felett, egy cuppanós puszit nyomva az arcára.

- Ne butáskodj, gyermekem, inkább mond, mit ennél szívesen – nevet fel zavartan.

- Egy nagy adag Jambalaya-t kérek és egy kis káposztasalátát mellé. De hagyjad csak, majd én elkészítem magamnak – ugrok le a székről, melléje pattanva.

- Nem szükséges, már ki is mertem – nyomja kezembe a hatalmasra púpozott tálat.

- Te egy angyal vagy – jelentem ki elérzékenyülve.

- Jaj, nehogy megríkassál, kislányom – törli meg szemeit elhomályosuló tekintettel. – Szívesen gondoskodom rólatok, ezt te is tudod.

- Bár apu is így vélekedne erről – sóhajtom, a konyha asztalhoz sétálva.

- Ő is így gondolja, csak nehezen mutatja ki az érzéseit, mióta… - hal el hangja.

- Mióta anyu meghalt – fejezem be helyette a mondatot. - Észrevettem.

- Csak idő kell neki, kedvesem.

- Mégis mennyi? Több mint két éve ránk sem hederít – piszkálom meg villámmal az előttem lévő ételt. – Nekem is hiányzik, mégsem temetkezem bele a rengeteg tennivalómba, hogy a családommal egy rohadt percet se tudjak eltölteni – akadok ki, miközben Deate és Aqua kezükben a rengeteg a táskával besétál a helyiségbe.

- Mi történt? – olvad le a mosoly az arcukról, amint észreveszik érzelmektől zavaros arckifejezésem.

- Ciara édesapátok viselkedését sérelmezi – felel helyettem Lupita, kezét a vállamra ejtve.

- Ne is törődj vele, CiaSky. Hamarosan könyörögni fog, hogy még több időt tölthessen el velünk – vigyorog rám Deate, egy kacsintás kíséretében.

Arcomra egy halvány mosoly kúszik.

- Legyen igazad.

- Mi ez az isteni illat? – szippant bele a levegőbe Aqua, csillogó szemekkel pillantva a házvezető nőnkre.

Lupita nekik is felsorolja a választékot és egyenként szed mindegyiknek egy tálra a kívánt ételből. Miközben faljuk magunkba a finomságokat, Mr. Benson csatlakozik társaságunkhoz kipirultan.

- Jó étvágyat! – mosolyog felénk a homlokát törölgetve.

- Nem tetszik éhesnek lenni? Egyen velünk, kérem – húzom ki a mellettem lévő széket, hellyel kínálva.

- Nem lenne helyén való kisasszony, majd később megebédelek – szabadkozik.

- Ne butáskodjon, Mr. Benson. Egyen velünk – áll fel Deate az asztaltól, hogy hozzánk vezesse a középkorú férfit, aztán Lupitához fordul. – Gyere, Lupie, családi ebédet tartunk – kapja el a kezét, őt is asztalhoz húzva.

Közben Aquaval az asztalra hordjuk az ételekkel teli pakolt tálakat, némi evőeszköz kíséretében. Deate pedig a barackleves kancsót kapja fel, két poharat egyensúlyozva a másik kezében.

Miután minden a helyére kerül, nevetgélve, hatalmas élménybeszámolók közepette fogyasztjuk el a finom ebédet, melynek egy ajtó csapódás vett véget.

Érdeklődéssel a tekintetünkbe fordulunk a bejárati ajtó irányába.

- Lupita! – kiálltja el magát, amint beér a házba.

A házvezetőnőnk azon nyomban felpattan az asztaltól és eléje siet. Mr. Benson vele egy időben hagyja el baráti társaságunk és zavartan ácsorog a konyha közepén, mikor apánk belép a helyiségbe. Amint szembe kerülnek egymással, mind a ketten megtorpannak.

- Uram! – üdvözli.

- Jó napot, Mr. Benson! Hogy áll a kertfelújítás? – érdeklődik, beljebb lépve. – Jövő héten szeretnék egy fogadást tartani. Egy új tehetséget szeretnénk felfutatni és bemutatni a nagy közönségnek. Ám nincs rá megfelelő helyszín, ezért szeretném itt megtartani. Elkészül addigra?

- Mindent megteszek, hogy a végére érjek a felújításnak, uram.

- Nem is vártam mást – sandít rá jelentőségteljesen. – Lupita, ebédelni szeretnék. A dolgozó szobámban leszek. Oda hozza – fordul meg, elhagyva a konyhát, elvonulva az említett hely irányába.

- Neked is, szia, apu – dünnyögöm utána, tálba ejtve a villám.

- Gyere, menjünk és próbáld fel a legújabb szerzeményeink – kapja el a karom Aqua, az emelet felé húzva.

- Vásárolni voltatok, kedvesem? – somolyog ránk Lupita a pult mögül, miközben apánknak készíti elő az ebédet.

- Felújítottuk Ciara ruhatárát, hogy elérje álmai vágyát – avatja be terveinkben Deate.

- Mi az álmai vágya, kisasszony? – érdeklődik Mr. Benson, egy pohár vizet kortyolgatva.

- Hogy visszakapjam az apukám – fordulok el zavartan, elmorzsolva egy könnycseppet az arcomon.

- S ezt úgy fogja elérni, hogy énekesnőt faragunk a mi kicsi lánykánkból, ezzel felkeltve az apánk figyelmét – fűzi tovább célkitűzéseink Deate.

- Te leszel a legszebb énekesnő, kislányom – jelenti ki minden bizonyossággal a hangjában Lupita, kezében egy tálcával, hogy elvégezze a megparancsolt feladatot, amit Richard Vox követelt tőle.

Miután Mr. Benson is visszatér a kertfelújítási teendőkhöz, Aquaval elvonulunk a szobámba, kezünkben a rengeteg táskával, melyek a szerzeményeink rejtik magukba. Ám Deate a lányos programot kihagyva, inkább elpályázik otthonról, hogy a szavait idézve visszaszerezhesse a férfiasságát.

A szobám rejtekében barátnőm elterül az ágyon, a párnák közé temetkezve.

- Hihetetlen, hogy ilyen kényelmes helyen aludhatsz – sóhajtozik a szemeit lehunyva.

- Ha már ennyire tetszik, itt alszol este? – borítom ki a táskák tartalmát a gardrób melletti fotelbe.

- Sajnos ma nem tudok, anyuék áthívták a nagyiékat vacsorára és nem hagyhatom ki. De mit szólsz a holnaphoz?

- Holnap találkozom Waynenel – vonom fel szemöldököm kérdőn.

- Megvárlak, és egyből beszámolhatsz mindenről – ül fel és az ágy szélére mászik, rám bámulva, felcsillanó szemekkel.

- Ha elbírod viselni Deatet egy egész este folyamán, felőlem – tárom szét a karjaim.

- Megoldom – legyint. – De most mesélj. Mi mindent tudhatunk erről a Wayneről? – ejti ki érdekes hangsúllyal a nevét.

- Igazából semmit – vonok vállat.

- Biztos van valami, amit megtudtál róla – somolyog. – Mesélj a hangjáról, a mosolyáról, mindenről, amit a beszélgetés során megtudtál róla. Mi volt az oka, hogy igent mondtál neki?

- Szép a szeme.

- Ennyi? Emiatt mondtál igent neki? – kérdezi csalódottan.

- Mit akarsz hallani?

- Mindent. Bármit.

- Esetleg holnap minden másról is megtudhatsz egy keveset.

- A kevéssel nem érem be. Én mindent tudni akarok.

- Gyere, segíts elpakolni – forgatom meg szemeim szórakozottan, kezembe véve egy fekete csipkés topot, melyet feligazítok egy fogasra.

Miután telepakoljuk a gardrób fogasait a vásárolt ruhadarabokkal, kellően kifáradunk a beszélgetésben. Aqua nem képes feladni az információgyűjtést, ezért megállás nélkül tovább faggat. Érdeklődik Wayne hangjáról, a karján végig futó tetoválásokról, a szeme színéről, az elképesztő mosolyáról. A kérdések áradata végelláthatatlannak tűnik, ezért kifulladva dőlök el a baldachinos ágyon.

- Hallgass már el, kérlek! Túlságosan telhetetlen vagy – sóhajtok.

- Csak érdeklődő, semmi több – vetődik mellém a párnák közé. – Tudni szeretném, kinek a karjai közé engedlek.

- Még én magam sem ismerem, Aqua.

- De szeretnéd megismerni? – fordul oldalra somolyogva.

- Talán.

- Nem is válaszoltál az autóban feltett kérdésemre. Hogyan fogtok egymásra találni, ha nem beszéltetek meg semmi konkrétat?

- Elkérte a – hangzik fel a csengőhangom tompa hangja. – telefonszámom.

- Szerinted ő hív? – ül fel izgatottan a mozdulataim figyelve, miközben a táskám után kutakodok.

- Jósnak képzelsz, Aqua? – mormogom a bevásárló táskák közé túrva.

Amint megtalálom a keresett darabot, előhalászom belőle a dallamosan csengő készüléket, melyet a jegyzettömbömmel együtt húzok elő. Érdeklődve pillantok a kijelzőre, melyen egy ismeretlen szám villog. Barátnőm felé fordulok, instrukciókért. Ám kérdésem feltevése nélkül is a hívás fogadására sarkall, ezért a megfelelő gombra kattintva, a fülemhez emelem a készüléket.

- Igen? – szólok bele félénken, magamra sem ismerve.

- Ciara?

- Kivel beszélek? – bizonytalanodom el.

- Ennyi idő után már meg sem ismered a hangom? – kuncog bele a készülékbe.

- Mit akarsz? – keményedik meg a hangom, amint felismerem.

Aqua homlokráncolva figyeli merevvé vált testtartásom.

- Ó, mi ez a stílus, édesem?

- Te csak ne édesemezz! – csattanok fel. - Mit akarsz tőlem?

- Kivel beszélsz? – suttogja oda Aqua, mellém sétálva.

- Úgy hallottam apád egy fogadást rendez jövő héten. Szeretném, ha engem is bejutatnál – vallja be felkeresésének valódi okát.

- Hogy te mekkora egy… - szűröm fogaim között, a méregtől remegve.

Aqua az idegességem láttán, kikapja kezemből a telefont, hogy kinyomja a hívást.

- Ez Ő volt? – kérdezi feszülten.

- Az a seggfej azt kérte tőlem, jutassam be a fogadásra, amiről apu beszélt – fújtatok.

- Ezt nem mondod komolyan!? – döbben le. – Hét hónap után tényleg ez az első, amivel fel tud keresni?

- Volt képe csak úgy felhívni. Miután elhagyott… - peregnek le arcomon a fájdalom könnyei.

- Jaj, Ciara! – karol át védelmezően. – Ne is törődj azzal a barommal.

- Miért képes még mindig bántani? Miért szeretem őt még mindig? – zokogom a vállába, szorosan belékapaszkodva.

- Akarod, hogy felhívjam Deatet? Tudom, ő az, aki képes egy pillanat alatt megnyugtatni.

- Ne szólj neki erről, Aqua. Csak még jobban kiakadna, és felkeresné Colet – kapok levegő után. – Annak a találkozásnak nagyon nem lenne jó vége – szipogom.

- Véleményem szerint, nem kellene hallgatnunk erről a hívásról, Ciara. Úgy érzem, ebből semmiféle jó nem fog kisülni.

- Abból sem, ha beszámolunk róla a bátyámnak.

- Ez nem tetszik nekem – ingatja meg a fejét.

- Többet nem beszélünk róla, Aqua. Rendben? Mintha meg sem történt volna és nem is történt. Ez csak egy rossz álom volt. Semmi több – fújom ki lassan a levegőt. - Felejtsük el!

- Mondtam már, hogy ez nem tetszik nekem? – akadékoskodik tovább.

Ám mielőtt válaszolhatnék, a telefonom csengőhangja újra aktivizálja magát. Dallamosan zengő taktusaitól megborzongok. S félve pillantok az Aqua kezében tartott készülékre.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/02/11/a-felejtes-keplete-2

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/04/07/a-felejtes-keplete-4

Carania #1

Sötét felhők gyűltek össze az égen, mikor éppen egy tisztás közepére sétáltam. Teljesen egyedül álltam a semmi közepén. Egy árva lélek sem volt a közelben. A lágy szellő szelíden megcirógatta az arcom és lebbentette fel kócos, gesztenyebarna hajamat a vállamról, miközben a félelem hulláma söpört végig a testemen. A jobb lábamat felemelve, hogy megtegyek egy lépést előre és kiderítsem, hol vagyok éppen, olyan érzés kerített a hatalmába, mintha valaki figyelne. De mikor körülnéztem, fülemben lüktető véremmel és hevesen dübörgő szívemmel a mellkasomban, nem láttam senkit. Még mindig egyedül voltam. Legalábbis én azt gondoltam, hogy így van.

Végül elindultam az egyik irányba.

Egyre előrébb haladva, megpillantottam egy kisebb utat, amely a közelben álló erdőbe vezetett befelé, én pedig 'Minden mindegy.' alapon, arra vettem az irányt. A poros úton haladva, egyre beljebb értem a fák közé és közben egyre sötétebbé vált körülöttem minden. A hátam mögül ágreccsenés hangja csendült fel, melynek hallatán ijedten kaptam hátra a fejem, hogy tekintetemmel megtaláljam a hang forrását. A lépteimen nem lassítottam, sőt a félelem hatására, mely már teljesen eluralkodott a testemen, egyre gyorsabbra vettem a tempót, annak érdekében, hogy minél előbb kikerüljek erről az egyre inkább besötétedő helyről. De még az igyekezetem ellenére sem bukkantam rá a kifelé vezető útra.

Lépteim lassan kocogássá váltak az immár füvessé vált avaron. Idegeimet egy újabb hang borzolta össze, melyet ismételten egy közelebbről érkező ágreccsenés adott ki. Másodpercekkel később, már csak azt vettem észre, hogy egy erős kar lerántott a földre, mielőtt a fejem felett elzúgatott volna egy hatalmas vörösen izzó gömb, hogy a tőlem két méterre álló fa törzsébe csapódjon.

Az ütközést követő pár másodpercben, vagyis jobban mondva inkább percekben, még felfogni is képtelen voltam azt, ami az előbb történt. Egyedül a szívem heves dübörgése emlékeztetett arra, hogy valami rendkívüli eseménynek lehettem szemtanúja. S talán a hozzám préselődő meleg felsőtest is erről tanúskodott, ami nem kis fejtörést okozott a számomra. Ugyanis roppant kíváncsivá tett a gondolat, hogy valaki megmentette az életemet, és ennek következtében az is nagyon elkezdett foglalkoztatni, mégis ki volt az, aki veszélybe sodorta azt.

Ám túl sokáig nem tudtam ezeken a felmerülő kérdéseken törni a fejem, mert a rám nehezedő súly eltűnt rólam, magával ragadva a biztonságérzetem, amit a közelsége adott.

Levegő után kapva, megéreztem magam körül egy édeskés illatot, mely körüllengte mindenemet, és testemet ismételten átjárta a nyugalom lágy szellője, miközben szemeim önkénytelenül csukódtak le.

De mikor a hűvös szellő megrezegtette a faleveleket körülöttem, észhez tértem és ijedten pillantottam fel, az előttem állóra, kinek smaragdzölden izzó tekintete egyből fogságba ejtette az enyémet. Alig bírtam levenni róla a szemem. A közelsége és a kezem után nyúló karja, mely lágyan érintette meg ujjaim hegyét, egyből egy másik világba repített át, teljesen kizárva tudatomból a külvilágot. Érintése nyomán, édes bizsergés remegtette meg az egész testem, miközben úgy éreztem, mintha kis szikrák pattognának végig a bőröm mentén, meleg érzést hagyva maguk után. Ám mielőtt még jobban belelovalhattam volna magam a szép szemű idegen érintéseibe, szemem hirtelen kipattant és a szobám csendjében találtam magam, a „Sweet Dream” feliratos takarom fogságában.
S ekkor kellett rádöbbennem, hogy ez már megint csak egy álom volt, és semmi több...

A felejtés képlete #2

Döcögős kezdetek

 

Deaton, édes álmomból rángat vissza a valóságba.

- Ciara, ébresztő! Hasadra süt a nap! – kelteget.

Elhúzza a sötétítőt az ablak elől, beengedve azt a rengeteg fényt rajta.

- Mit akarsz már? - húzom fejemre a takarót nyűgösen.

- Készülődj, vásárolni megyünk! - rántja le rólam a meleg anyagot, ellentmondást nem tűrően.

A párnámért kapok, hogy a fejemre nyomjam tiltakozásom jeléül.

- Mégis minek?

- Azt majd idejében megtudod, de most készülődj. Fél óra és indulunk – jelenti ki.

Összehúzott szemmel pillantok fel rá a párnám alól. Azon merengve, mégis mi járhat abba az őrült fejében, amelyen a szőkés barna haja csakúgy meredezik mindenfelé.

Ám bármennyire erőlködöm, nem jutok semmi érdemlegesre. Deate nem szándékozik kifejteni szándékait. Helyette egy hatalmas vigyorral az arcán kisétál az ajtón és mielőtt elérné a lépcső tetejét, amely a földszintre vezet, megfordul és visszakiabál a szobába.

- Ó, el is felejtettem mondani - tart egy hatásvadász szünetet, majd egy idegtépő másodperc múltán folytatja. - Aqua is velünk tart – csillannak meg zöld szemei, amelyek ugyanolyan színárnyalatot öltöttek, mint az enyémek.

A név hallatán eluralkodik rajtam valamiféle mennyei nyugalom. Aqua már az óvoda óta része az életemnek. Nagyon hasonlítunk egymásra, mind külsőleg és mind belsőleg is egyaránt. Bár van egy pont, amelyen ellentétek vagyunk, mégis úgy érzem ő a másik felem. Ő az egyetlen olyan személy az életemben, Deaten kívül, akivel bármit meg tudok beszélni.

Miután sikeresen felfogom, hogy ez lesz életem egyik legkimerítőbb napja, kiverekedem magam a takaró alól és elvonszolódom a fürdőszobáig. Beállva a zuhanykabinba, megnyitom a csapott, mire az arcomra zúdul a langyos víz. Segítségével felébredek egy hangyányit.

Az ébresztési kísérletet követően, magamra tekerek egy barackszínű flottír törülközőt. A hajam hagyom a vállamra omlani. Egy kis szempillaspirált viszek fel a pilláimra és már ki is lépkedem a folyosóra, egyenesen a szobám véve célba.

Amikor beérek a megszokott környezetbe, ahol az időm javarészét töltöm, a gardróbom felé indulok, hogy kiválasszak valami elfogadhatót. De mielőtt léptem volna egyet, megtorpanok az ajtóban.

Deaton látványa a gardróbomba bújva, teljesen lesokkol. Nem elég, hogy kirángat az ágyból, hogy elráncigáljon legjobb barátnőmmel egy vásárlás erejéig, de még a szekrényembe is kutakodik. Tisztában vagyok vele, én kértem a segítségét, de azért időnként visszafoghatná magát. Legalább egy kicsit.

Az idegeim pattanásig feszülnek, amint észreveszem, hogy alig maradt néhány ruhadarab a fogasokon.

- Deate?! Mégis mi a francot művelsz a ruháimmal? - érdeklődöm higgadtan, miután tudatlanul beljebb sétálok a szobába.

- Szelektálok – válaszolja röviden, egy újabb halom ruhát szórva a zsákba.

- Mégis miért? – kezdek ingerülté válni.

- Mert például ez itt - fordul felém egy elnyűtt, túlhasznált pulcsival a kezében. - már nem szexi - jelenti ki a szelektálásra szánt kupac tetejére hajítva.

- De az a kedvenc pulcsim – kerekednek el szemeim mérgemben.

- Attól még ronda - von vállat, rám se hederítve.

- Dominic Deaton Vox, azonnal fejezd be azt, amit művelsz és hagyd el a szobám! Most rögtön! - parancsolok rá, végérvényesen kitérve a hitemből, amiért az ízlésem ócsárolta.

- Most meg mi bajod? Csak segíteni akarok – néz rám a homlokát ráncolva.

- De nem gondolod, hogy túlzásba viszed a segíteni akarást? – lépkedem oda hozzá a zsákra sandítva, végül a szavak bennszakadnak, mikor megpillantom a kedvenc nyári ruhám a halom tetején. - Ezt meg mégis miért akartad kidobni? Még anyutól kaptam, mielőtt – ezernyi könny lepi el a szemem, amint a kezembe veszem.

Az idegességtől zihálni kezdek.

- Nyugalom, Ciara, semmi gond – látja át a helyzetet rögvest, karjai közé emelve.

Az ágyhoz sétál velem és leereszt lassan a kényelmes párna halomra.

- Nincs semmi gond, kiscicám. Nem történt semmi komoly - tűzött el egy tincset az arcomból, megnyugtatóan simítva végig a hátam. - Csak lélegezz nagyokat. Ki és be, ki és be – mutatja meg. - Ez az CiaSky, nagyon ügyes vagy - mosolyog rám halványan, letörölve arcomról a könnyeket.

Amint megnyugszom, elfekszem az ágyon és hátat fordítok neki, hogy elrejtsem előle zaklatottságom. Ám a bensőmben dúló érzelmek így is körém sűrűsödnek, ezért mögém fekszik az ágyra és védelmezően átkarol. Összegörnyedem vigasztalásának impressziójára.

- Annyira hiányzik, Deate! - szipogom a párnába, mikor levegőhöz jutok a zokogástól.

- Tudom, kiscica. Nekem is. Nagyon! - suttogja a hajamba, szorosabban húzva magához.

- Miért nem maradt itthon? – sóhajtok fel. - Miért kellett azzal a géppel elutaznia? - folyik le egy könnycsepp az arcomon.

Ám válasz nem jön. S nem is várom. Hiszen egyikünk sem tudja, igazából mi is lenne erre a kérdésre a legjobb válasz.

Az emlék, mikor utoljára láttam, az emlékezetembe vésődött. Több mint két év telt el azóta a nap óta. Úgy rémlik, Aquahoz készültem egy ott alvós születésnapi bulira és anyu nem akart elengedni, mert már meg volt a programunk aznap estére. Ezért állandóan a nyomában voltam és könyörögtem neki, de ő megrendíthetetlenül kiállt álláspontja mellett. Végül akkor lett elegem a kiskutyaszemek meresztéséből, mikor láttam milyen jókedvűen, pirospozsgás arccal és szürkéskék csillogó szemeivel pakol mindenféle ruhadarabot a bőröndjébe. Láttam rajta, hogy semmi esélyem a döntése megmásításában. Teljesen máshol járt fejben.

Ahogyan rám emelte elködösült tekintetét, tisztán láttam, hogy ő már a los angeles-i aréna színpadán áll és nevetve énekel a közönségének. Mindig így viselkedett a fellépései előtt. Ő volt a világ legszebb hangú énekesnője. Scarlett Gaylie, kit még tinédzserként fedezett fel egy tehetségkutató az Államokban. Pár évvel a műsor lezajlása után találtak egymásra apánkkal, Richard Voxszal, ki menedzserként egyengette tovább az útját.

Azonban ez a fellépése más volt, mint a többi. Ezúttal egyedül kellett repülőgépre szállni, mert apám london-i cégének, a VORTEX Lemezkiadónak megnyitója is aznapra esett, mint az utazás időpontja.

Mikor megérkezett a taxija, mely a reptérig vitte, anyai csókkal és hatalmas öleléssel búcsúzott tőlünk, miközben a fülünkbe gügyögte, mennyire szeret minket és, hogy mennyire fogunk neki hiányozva, de ne aggódjunk három nap múlva ismét itthon lesz. De én még mindig nehezteltem rá, amiért nem engedett el, így még csak annyit sem mondtam neki, hogy „Szia!”, csak hagytam elmenni. Azóta milliószor megbántam, hogy ilyen gyerekesen viselkedtem. Ha tudtam volna, hogy az lesz az utolsó lehetőségem, hogy hozzászóljak, biztos nem hagytam volna annyiban, sőt el sem engedtem volna. Magamhoz láncoltam volna és többet nem eresztettem volna szabadon.

Ám az a legszörnyűbb az egészben, hogy ez mit sem változtat a történteken és hibásnak érzem magam, hogy így elengedtem és nem tettem ellene semmit. Egyszerűen ez a május 14-i nap a keresztemmé vált és nem tudok megszabadulni tőle.

- Ciara - suttogja a fülembe édesen, elfojtva a gondolataim okozta érzelmi válságot.

- Igen? - nézek rá a vállam felett, elhomályosuló tekintettel.

Lassan feléje fordulok és csillogó zöld szemeibe mélyedek.

- Jól vagy? Nagyon elhallgattál.

- Csak visszagondoltam arra a napra mikor… – törlök le egy kósza könnycseppet az arcomról. - Úgy érzem, nem viselkedtem megfelelőképpen, mikor elment. Egyáltalán nem búcsúztam el tőle és nagyon fáj, hogy olyan ostobán viselkedtem vele. Csak, mert el akartam menni Aquahoz – szipogom. - Szétszaggat ez az érzés belülről, mely szétfeszíti a mellkasom - vezetem fel kezem az említett helyre. - Deate, nekem elviselhetetlenül hiányzik. Képtelen vagyok nélküle átvészelni ezt az egészet - futják el könnyek a szemeim, teljesen eláztatva a párnám és a hajam.

A mellkasom összeszorul. Alig kapok levegőt. Hörgésem hallatán Deate még közelebb von magához, egyenesen a mellkasára. Pólóján nedves foltot hagyok, mellyel egy cseppet sem törődik. Nyugtató szavakat duruzsol a hajamba. Segítségével véget vet a rám törő pánikrohamnak.

Légzésem visszaáll a normális ütemű levegővételre. Egy hangyányit eltol magától, hogy lenézzen rám.

- Nem vagy egyedül, CiaSky. Sosem foglak magadra hagyni. Még akkor sem, ha már az idegeidre megyek a jelenlétemmel. Mert én tudni akarom, hogy jól vagy-e, hogy minden rendben van-e körülötted, és mindig itt leszek, hogy melletted legyek, bármiről is legyen szó. Hiszen erre valók a testvérek. Hogy bármiben támasztékot találhassanak a másikban, még akkor is, ha az egész világ ellenük fordul - mosolyodik el halványan. - Én most is itt vagyok veled, hogy átsegítselek azon a seggfejen, aki hónapokkal ezelőtt itt hagyott, mit sem törődve az érzéseiddel. S, ha még egyszer szembe találkozok vele, Istenemre esküszöm, közelebbről is meg fog ismerkedni az öklömmel, amiért képes volt téged ennyire a földbe tiporni – morogja. – Ráadásul sikerült eljutni addig a pontig, hogy túl akarj lépni rajta. Ez pedig tökéletes első lépésnek ígérkezik, már csak a következő szintre kell lépnünk – vigyorodik el. - Szóval csipked magad, húgi és készülj, mert ideje lenne belekezdeni a „Hogyan töröljünk ki egy seggfejet az életünkből!” projektbe - nyom egy puszit a homlokomra.

Érintésére akaratlanul is, de elnevetem magam. Lassan ül fel az ágyon, engem is magával húzva.

- Annyira Szeretlek, bátyó - bújok oda hozzá.

Nevetve karol át.

- Hasonlóképpen érzek én is, kiscica - morogja a hajamba. Elmosolyodom.

Amikor eltávolodom tőle, tekintetem a pólójára téved és ismételten elnevetem magam.

- Ne haragudj, hogy így összekönnyeztelek – bököm a foltra.

- Mivel te mosol rám is, nem probléma – tápászkodik fel lassan a matracról, engem is felsegítve álló helyzetbe. – De csipked magad! Öltözz fel és tíz perc múlva lent találkozunk a nappaliba – hagyja el a szobát.

Egy sóhajtás kíséretében a gardróbomhoz sétálok és a még bennmaradt ruhák között próbálok valami elfogadható darabokat találni. A szelektálás során kiürített szekrényben rábukkanok a sok éve eltűnt barack színű szoknyámra. Hozzá egy lenge, fehér has-pólót választok, melynek nyaki része annyira kivágott, hogy lecsúszik a vállamról, szabaddá téve a dekoltázsom.

Miután magamra öltöm őket és egy nyakláncot is felrakok, hogy valamit szorongathassak, ha úgy adódik, megfordulok a tengelyem körül és belenézek az egész alakos tükrömbe. A látványon megdöbbenek. Már egy ideje elnyűtt, lenge ruhákat viselek, teljesen háttérbe szorítva a passzentos öltözékeket, amiért nem voltam hajlandó azokat a ruhákat viselni, melyek rá emlékeztettek.

A szám becsukva, a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy megmossam az arcom. Elkészülve, lassan lecammogom a lépcsőn, egyenesen a nappaliba lépve.

Deate ahogy meglát, elmosolyodik.

- Gyönyörű vagy, CiaSky - kapja el a karom, pördítve rajtam egyet, hogy minden felől megcsodálhasson - Még mindig nagyon jól áll neked ez a szoknya – állapítja meg, mielőtt maga után húzva, kitessékel a hátsó ajtón keresztül.

A garázsba érve, három autót pillantok meg. Az egyik egy Ford Focus, mely a legközelebb áll az ajtóhoz. Ez az egyik kedvencem a három jármű közül. Ezüstkékes fényezése mindig anyu szemeire emlékeztet, és mikor benne ülök, úgy érezem, ő is ott van velem. A mellette parkoló autó egy kétszemélyes, matt fekete színű Peugeot, amit Daete szokott használatba venni. S ott pihent az én autóm is, egy fehérszínű Renault. Még a tizenhatodik születésnapomra kaptam a szüleimtől ajándék gyanánt.

Emlékszem arra a napra. Őrületes érzés ragadott magával, mikor megláttam, és örömömben szinte kiszorítottam mindkettőjükből még a szuszt is, annyira megszorongattam őket köszönetképpen.

- Melyikkel menjünk? - érdeklődik, mielőtt még mélyebben elmerülnék az emlékeimben.

- Mivel elhívtad Aquat is, a tiéddel biztos nem – pillantok rá összehúzott szemekkel. – S amúgy, hogy képzelted, hogy csak úgy rám uszítod a hiperaktív törpét? - teszem csípőre a kezem.

- Hát az úgy volt, hogy… - emeli kettőnk közé a kezét védekezően, egy lépést hátrálva. - Felhívott téged, de te éppen aludtál. Utánad érdeklődött és végül kiszedte belőlem a minap történteket, melyet hallva, teljesen kiakadt. Azt mondta, átjön. De amikor ellenkeztem, azzal az indokkal, hogy terveim vannak veled, ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy nem akar magadra hagyni ilyen helyzetben, ezért ő is jön, akár hova megyünk – hadarja. - Meg sem várta a válaszom, csak kinyomta a telefont. Levegőt venni sem maradt időm, nemhogy lebeszélni róla.

- Te képes voltál elmondani neki, mi történt tegnap? – találom meg a hangom.

- Nem volt szándékos - vágja rá egyszerre - De mit mondhattam volna, hogy miért alszol még délelőtt tíz kor? – tárja szét karjait.

- Mit tudom én, bármit – szakad ki belőlem egy sóhaj. - Most neked köszönhetően le sem lehet majd állítani és állandóan körülöttem fog ugrálni, csakhogy megpróbáljon jobb kedvre deríteni.

- Mert ő is a legjobbat akarja neked.

- Tudom - mosolyodom el. - Csak tudod… kicsit már sok belőle időnként.

- Nekem mondod? Én tíz perc után le tudnám ütni - húz a Renault felé.

Odaérve, kinyitja az anyósülés felőli ajtót és, mint egy magán sofőr meghajol előttem az autó felé intve.

- Hölgyem, kérem, foglaljon helyet! - ejti ki a szavakat némi akcentussal.

Miután elhelyezkedem a bőrülésen, beteszi az ajtót és átkocog a túloldalra, hogy bevágódjon a kormány mögé.

- Indulhatunk? – sandít felém, ahogyan rányom a kapunyitó gombra.

- Úgy sincs más választásom – dőlök hátra az ülésen.

- Ebben igazat adok, ne is ellenkezz – bőg fel a motor.

- Taposs a gázra, Deate, mert ha Aqua már a kapualjban vár ránk, nekünk végünk - húzom el a szám.

- Én nem félek a törpétől - jelenti ki határozottan.

Kihajt a garázsból az udvarra, onnan egyenesen ki a kapun, mely egyből be is záródik mögöttünk.

Utunk három utcával feljebb vezet, ahol Aqua háza található, amelyben a nagyszüleivel él együtt. Leparkolva a járdaszegély mellett, egy mérges lány tépi fel a hátsó ülés felőlem eső ajtaját és bevágódik a két ülés közé, mogorván meredve a bátyámra.

- Dominic Deaten Vox, ha később jöttök, nekem miért nem tudod megüzenni? Már egy órája ácsorgok itt, rátok várva - morogja, aztán tekintete átsiklik rám és elmosolyodik. – Ciara drágám, hogy vagy? – szorítja meg vállam bíztatóan, amint kigurulunk az útra.

- Ne haragudj, hogy ennyit vártál ránk, Aqua, de egy érzelmi krízisen mentem keresztül, melyen Deate segített át. Ezért késtünk ennyit – fordulok hátra bocsánatkérően.

- Milyen érzelmi krízis? - pislog rám aggódva.

- Csak eszembe jutott anyu… - harapok bele az alsó ajkamba, hogy elfojtsam a kitörni készülő könnyeim.

- Jaj, édesem! - érzi át egyből a helyzetem, átölelve az üléssel együtt.

- Ne szomorkodjatok már csajok, inkább indulás vásárolni. Az majd mindenkit jobb kedvre derít – áll be a bevásárlóközpont parkolójába.

Kiszállva az autó kényelmes komfortzónájából, Aqua mellé lépek, hogy bevárjuk az ötletgazdád, aki az autó bezárásával bajlódik épp. Amint hozzánk ér, mindkettőnket átkarol, bevezetve minket a bevásárlóközpont ajtaján. Az üzletsorok közötti folyóson végig sétálva, pár fiatal megbámul minket. Hogy Deate még inkább rátegyen a figyelmük okára, pont olyan hangosan szólt hozzánk, amilyen hangerőn meghallhatták a hozzánk intézet szavakat.

- Nekem van a két legszebb csajom az egész világon – vigyorodott el eszeveszettül, mire pár lány irigykedve pillantott ránk az egyik üzlet előtt álldogálva.

- Ne égess már minket, DoDeat! - csapja mellkason Aqua ránevetve, miután kiejti becenevét csilingelő hangon.

- Talán nem tartasz elég vonzónak ahhoz, hogy pasid lehessek, Aquamarine? - hajol le hozzá gonoszan elvigyorodva.

- Kérlek, ne itt csináljátok! – fintorodtam el, félbeszakítva a flörtölős pillanatuk, pár lépéssel előre sietve, hogy ne is lássam őket.

Tisztában vagyok vele, nem a megfelelőképpen kezeltem az előző szituációt. Ám valahogy még mindig fájdalommal a szívemben nézek végig egy szerelmes páron, ahogyan kézen fogva sétálnak, vagy csak egyszerűen egymásra mosolyognak. Ahogyan Deate és Aqua szóváltását hallottam, akaratlanul is felidéződött bennem, hogy mi is hasonlóképpen viselkedtünk, még a kapcsolatunk legelején. Állandóan szívtuk egymás vérét és ott akasztottuk ki a másikat, ahol csak tudtuk. Elolthatatlan volt a köztünk lévő tűz, mikor dacoltunk a másikkal, szinte pattogtak köztünk a szikrák, egyre tovább szítva ezzel az indulatokat, és általában minden egyes vitatkozásunk vége egy heves csókcsata lett, amikor szétharapdáltuk a másik ajkait.

Emlékszem volt egy olyan eset, mikor úgy bevágtam a derekam az ajtó kilincsébe, hogy hetekig nem tudtam kiegyenesedve járni, annyira fájt az ütés helye, ráadásul kék és zöld foltok is megjelentek a nyomán.

- Hé, Ciara, minden rendben? - lép mellém sietősen Aqua.

Mosolyogva rázom meg a fejem.

- Minden rendben. Miért kérded? - harapom be a számsarkát idegesen.

- Mert ilyen gyorsra vetted a séta tempód és általában aggaszt valami, ha így viselkedsz. Ráadásul láttam, hogy valamin elgondolkodtál és ez elszomorított.

- Nincs semmi bajom, Aqua. Kérlek, ne akarj anyáskodni felettem. Időnként rohadtul elegem van abból, hogy állandóan pátyolgattok - fújtatok idegesen. - Engedhetnétek időnként, hogy én is levegőhöz jussak – viharzok el és meg sem állok a mozgólépcsőig, amivel feljebb sietek egy szinttel és bemegyek az első boltba, ami az utamba kerül.

Beljebb sétálva a polcok között, az jár a fejembe, miért gondolják azt rólam, hogy olyan törékeny lennék. Bár az valóban igaz, hogy ebben a hét hónapban, mióta Ő lelépett, valóban érzékenyebbé váltam. De könyörgöm, én így próbálom túl tenni magam rajta. Azt nem várhatják el tőlem, hogy egy csettintésre elfeledjem a vele eltöltött három év összes pillanatát. Az lehetetlen lenne, hiszen az ember egy másodperc alatt csókolhat vagy akár egy perc alatt szakíthat is, de sohasem felejthet el egy olyan horderejű érzést, ami megváltoztatta az egész életét. Sohasem leszek képes elfelejteni az első szerelmem. Amíg élek, mindig velem lesz. S talán a sírban is tovább gyötör.

- Elnézést hölgyem - szólít meg egy fiatalosan lágy hang, hallatán rá fordítom elmerengő tekintetem. - Segíthetek valamiben? – kérdezi, kedvesen rám mosolyogva.

Körbepillantva az üzletbe, elvörösödöm.

- Nem, köszönöm - hebegem, mielőtt kislisszolnék a fehérnemű boltból.

Kilépve az ajtón, elfordulok jobbra, ám valamin megcsúszik a lábam és egyből a földön találom magam. Felnyögöm a kellemetlen érzésre, mely a fenekemen bizsereg végig. Óvatosan fordulok körbe, ki láthatta a bénázásom. Aztán kisöpöröm a kócos tincseket az arcomból.

- Jól vagy? – nyúl felém egy kitetovált kar.

Szemeim végig futnak a napbarnított karon, az illető arcáig, ahol megállapodnak. Állát és az arca mentét borosta borítja. Szemeit egy hatalmas, fekete napszemüveg mögé rejti, ezért pillantásom a szájára esik, melynek jobboldalán egy fekete piercing díszeleg.

Ajkaim elnyílnak a döbbenetes látványra.

- Nagyon megütötted magad? – érdeklődik kedvesen, miután percekkel később sem fogadom el segítséget nyújtó karját.

- Te mégis honnan jöttél? – szalad ki a számon az indiszkrét kérdés, mielőtt megállíthatnám.

Kezem a szám elé kapom, hatalmasra táguló szemekkel meredve rá.

- Elnézést, én… - szabadkozom, mire elmosolyodik.

Valami eszméletlenül szép mosolya van.

- Semmi gond. Gyakran megesik – guggol le hozzám, majd az orrán pihenő napszemüveget feltolja a fejére. – Lábra tudsz állni? Egyre több érdeklődő pillantást kapunk – futnak össze a nevető ráncok a hatalmas szürkészöld szemei körül, melyekbe némi sötét színű pöttyöket is felfedezek.

- Ó – melegszik fel az arcom, miközben ujjai közé csúsztatom a kezem.

Lassan felhúz álló helyzetbe. A szemeibe mélyedek. Képtelen vagyok megszakítani vele a szemkontaktust, annyira elbűvöl íriszének kusza kavalkádja.

- Gyönyörű szemed van – jár el megint a szám.

Zavartan kapom el róla a pillantásom. Halkan felnevet.

- Ezt még senki nem mondta nekem, de örülök, hogy tetszik. A tiéd is gyönyörű – nyúl az állam alá, hogy maga felé fordítsa az arcom. – S a hajad is eszméletlenül tetszik – pillant az arcom körül göndörödő fürtökre. – Festett? – érdeklődik őszinte kíváncsissággal.

- Dehogy! – pislogok rá.

- Még sosem láttam ilyen árnyalatot.

- Az anyukámé is ilyen volt – suttogom teljesen lesokkolva, amiért elárultam neki.

- Volt? – veszi halkabbra a hangját.

- Meghalt – csuklik el a hangom.

- Ne haragudj, nem akartam, hogy elszomorodj – törli le hüvelykujjával az arcomon végig futó könnycseppet.

- Nem érdekes – sóhajtok fel egy hatalmasat.

Az egyik üzlet előtt megpillantom Deate és Aqua párosát felénk sétálni. Az arcomon éktelenkedő vörösség még inkább elmélyül.

- Ne haragudj, de nekem most mennem kell. Köszönöm, hogy a segítségemre siettél, mikor szükségem volt rá – mosolygom rá futólag, mielőtt kikerülve őt, elmennék mellette.

- Nem lenne kedved később összefutni valahol? – szól utánam.

Megtorpanok léptembe.

- Hogy? – fordulok vissza értetlenkedve.

- Holnap este nem lenne kedved eljönni velem vacsorázni? – mosolyog rám.

- Nekem? – pillantok körbe zavartan.

- Szeretnélek jobban megismerni – lép közelebb.

- Mégis miért? – mélyedek bele szürkészöld szemeibe.

- Nem tudok rá pontos magyarázatot adni, csak szeretnélek, jobban megismerni téged. Valahogy felkeltetted az érdeklődésem.

- Az esésemmel? – sütöm le szemeim.

- Inkább a gyönyörű szemeiddel és fürtös hajaddal – csavar ujja köré egy tincset az arcom mellől. – Szóval mi a válaszod? Eljönnél velem egy vacsorára?

- Holnap? – pillantok fel rá.

- Holnap.

- De még a neved sem tudom – húzom végig nyelvem hegyét az ajkaim mentén, a piercingjét figyelve.

- Wayne – követi le mozdulataim, végig húzva nyelvét a piercingje mentén.

- Ciara – siklik fel arcán kábult tekintetem, hogy a gyönyörű színekben úszó szemeibe mélyedjek.

- Holnap?

- Holnap – lehelem a szót.

- Hova mehetek érted?

- Mit szólnál ahhoz, ha ott találkoznánk? – térek észhez.

- Miért nem szeretnéd, ha érted mennék? – ráncolja a homlokát.

- Nem szeretnék mindent elárulni magamról idő előtt – hárítom.

- Legalább a számod megtudhatom?

- Honnan tudjam, hogy nem élnél vissza az információval? – vonom fel szemöldököm kétkedve.

- Ennyire azért nem nézhetek ki zűrösnek – csóválja meg fejét.

- A tetoválásaid és a piercinged másról árulkodik – fojtok vissza egy mosolyfélét, majd az oldalamon lógó táskából előkotrok egy tollat és egy halványzöldszínű post-it cetlit, amire ráfirkantom a telefonszámom.

Kezébe nyomom a papír fecnit, mire elmosolyodik.

- Van még egy cetlid?

- Miért?

- Kérhetek egyet? – titokzatoskodik.

Kihalászva a tömböt a táskából, a kezébe nyomom. Írni kezd. Kíváncsian várom a végeredményt. Miután végez, a táskámba csúsztatja a tollal együtt.

- Alig várom a holnapot – hajol az arcomhoz.

Közelsége zavarba hoz. A forróság végig perzsel a bőrömön. Aztán megérzem arcomon ajkai érintését, mielőtt ellépve mellettem továbbállna.

Előző fejezet: http://moonlight.blogger.hu/2018/01/29/a-felejtes-keplete-1
Következő fejezet: http://moonlight.blogger.hu/2018/03/07/a-felejtes-keplete-3

Darabokra törve - Prológus

Prológus

 

A fékcsikorgás hangja tölti be a ránk telepedő kétségbeesett csendet. Mint egy lassított felvételen robban szilánkokra a szélvédő üvegje, beterítve minden négyzetmillimétert a körülöttem elterülő, egyre szűkebbé vált térben. Fejem az ajtó ablakának vágódik. Éles fájdalom nyilall a halántékomba, teljesen átbizsergetve kellemetlen érzésével a fejem többi részét. A lábamat képtelen vagyok megmozdítani, miközben a karomat igyekszem kiszabadítani. Teljesen megrémülök, de végül feladom. Érzem, hogy semmi esély a menekülésre. Tudom, hogy ennek itt vége van. S már csak egyetlen egy dologra vagyok képes összpontosítani.  Az pedig Dwight.

- Dwight? Dwight! – Visszhangzik neve a tudatalattimban, aztán hirtelen verítékben úszva riadok fel a lidércnyomásból.

A hajam nedvesen tapad az arcomra, a nyakamra és a hátamra. A vékony top és rövidnadrág, amit magamra húztam elalvás előtt, könyörtelenül tapad a testemre. A pléd, amivel betakaróztam a nyári éjszakában, teljesen a csípőm és a lábam köré tekeredett, a jobb karomat is fogságba ejtve.

Rémülten dobom le magamról a mostanra durvává vált anyagot, majd a pánikroham jeleit produkálva kezdek el tapogatni az ágy másik oldala felé. Lélegeztem egyre felgyorsul, mikor üresen találom a helyet. Vérem a fülemben lüktet, heves szívdobogásokat keltve. Egyre nyugtalanabbá válok, ahogyan tekintetem körbe jár a szobán. Pillantásom a nyitott ajtón állapodik meg, reménnyel eltöltve háborgó szívemet.

Lassan az ágy szélére csúszok és lelépek a hűvös kövezetre, nem foglalkozva a papucsom megkeresésével. Kilépek az ajtón, egyenesen a folyosói szőnyegre, melynek érintése verítéktől nedves talpamon, eléggé kellemetlen. De nem törődöm vele, csak megyek tovább. A lépcsőhöz érek, mely egyből a konyhát és a nappalit elválasztó térbe vezet. Óvatosan lépkedek egyre lejjebb a fokokon, attól rettegve, hogy nem azt fogom látni, amire igazán vágyom. Pedig ő rá vágytam a leginkább.

Először a konyhába nézek be, hátha megszomjazott éppen, de a tágas helyiség üresen árválkodik az éjszakában. Utam a nappali felé vezet, ahol a falra felszerelt tv fénye tölti be a fél szobát, kétségbeesett reménységgel töltve el sajgó bensőmet. A kanapéhoz sétálok, rettegett félelemmel téve meg az utolsó centimétereket is. Aztán lepillantok a párnákkal telirakott díványra és megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.

- Istenem! – rebegem megilletődött állapotban, mire szemem teljesen bepárásodik, ezernyi könnycseppet eresztve útjára.

Megkerülöm a sötét színekben pompázó bútordarabot és letelepedek a plüsshatású szőnyegre, közel a párnához, amelyiken a feje pihen. Lágyan végig húzom ujjam hegyét az arcélén és mosolyogva követem az útját. Érintésemre összerezdül. Felmordul, miközben álomittasan rám emeli jáde zöld szemeit.

- Payton, minden rendben? – kérdezi rekedtes hangján, aggódóan.

- Most, hogy megtaláltak, igen – mosolygok rá szomorúan. – Miért vagy lent? – tűrök el egy kósza tincset a homlokából, amely abban a pillanatban visszahullik volt helyére, amint elengedem.

- Nem tudtam aludni, gondoltam nézem egy kicsit a tv-t – dörgöli meg szemeit, hogy felébredjen kissé.

- Miért nem ébresztettél fel engem is? – merülök el szeme zöldjébe.

- Annyira békésen aludtál, nem voltam rá képes – kapja el rólam a tekintetét.

- S mi volt a valódi ok? – dermedek meg arca simogatásában.

- Nem akartalak a gondjaimmal terhelni, ne haragudj – hunyja le szemeit, fájdalmas arckifejezéssel.

- Sosem terhelsz vele, nekem elmondhatod, bármi is nyomja a szívedet. – hajolok oda hozzá, hogy egy csókot leheljek kissé borostás arcára.

- Téged mi ébresztett fel? – próbálja meg terelni a beszélgetés témáját.

- Nem voltál mellettem – grimaszolok szomorúan.

- Gyere ide – csúszik arrébb a díványon, helyet adva nekem is maga mellett, kitárva felém a karját.

Egy pillanatig sem habozok, befészkelem magam az ölelésébe. Arcomat a mellkasába fúrom és belélegzem jellegzetes illatát. Testemet egyből átjárja a meleg, miközben jobb lábamat az övéi közé csúsztatom, hogy a másikat átvetve a csípőjén, még közelebb bújhassak hozzá.

Érzem, ahogyan a fejem tetejére fektetett arcán egy hatalmas mosoly keletkezik, gyenge próbálkozásomat észlelve, mely elégedettséggel tölt el.

A biztonságérzet adta nyugalomban egyből magával ragad a sötétség, miközben még közelebb fészekelem magam a szeretett személyhez, ha ez lehetséges.