A felejtés képlete #6

Romantika felsőfokon

A Renault lassan gurul be a St. James’s Parkhoz legközelebb eső szabad parkolóba. A hátsó ülésen ülve mozgolódom idegességemben. Rettegek az újbóli találkozástól. Félek, hogy valami ostobaságot fogok elkövetni. Előfordulhat, hogy elesek, vagy zavaromban olyasmiket mondok, amiket nem lenne szabad.

- Ciara? – szólít meg Aqua az anyós ülésből fordulva felém. – Megérkeztünk – int a háta mögé, a park irányába.

Hatalmas szemeket meresztve pillantok rá, kétségbeesetten.

- Jól vagy, CiaSky? – fordul hátra Deate is, aggódó arckifejezéssel.

- Jó ötlet volt belemennem a találkozóba? Mi lesz, ha átver és el sem jön? – pánikolok be teljesen.

- Ne butáskodj, Ciara! Miért ne jönne el? – döbben le kiakadásomon Aqua.

- Nem tudom – csapom le kezeim az ülésre. – Miért jönne? – kapok levegő után.

- Hülye lenne lemondani egy randiról veled – mosolyog rám szeretetteljesen Deate.

- Komolyan mondod? – pislogok rá.

- A lehető legkomolyabban – hallgat el egy másodpercre. - Most pedig szállj ki és kápráztasd el a rád várakozó fiatalembert – int fejével a park bejárata felé.

Pillantásom a kapu irányába siklik, mely előtt egy jól öltözött srác álldogál, izgatottan toporogva, szemeit a járókelőkön tartva. Heves lélegzetem egyből lecsillapodik, ahogy felfogom a helyzet jelentését. Reszketeg mozdulatokkal kitárom az ajtót, melynek nyílásán remegő lábakkal mászom ki. Kiegyenesedve a járdán, teleszívom friss levegővel a tüdőm, hogy lassan kifújjam. Betéve magam mögött az ajtót, lehajolok az anyós ülés mellett, ahol Aqua fürge mozdulatokkal ereszti lejjebb az ablakot.

- Köszönöm, hogy elhoztatok. A haza utat majd megoldom – intek búcsút nekik mosolyogva, mielőtt ellépkednék a járdán a zebráig, hogy átkeljek az úton a rám váró illetőig.

Félúton Wayne is észrevesz és hatalmas mosollyal borostás arcán kíséri végig a hozzá vezető métereim. Amint lábaim elhagyják a fehér csíkokkal tarkított úttestet, átszeli a köztünk fennálló távolságot.

- Már azon aggódtam, hogy el sem jössz – mosolyog rám.

Mély hangja annyira váratlanul ér, hogy képtelen vagyok hangot adni a gondolataimnak, melyek a fejemben cikáznak megállíthatatlan gyorsasággal.

- Lélegzet elállítóan festesz – mér végig gyönyörű szemeivel.

Bókja hallatán, arcomon végig fut a melegség, bíborszínű pírrózsákkal borítva be a fedetlen bőrfelületeket.

- Köszönöm – sütöm le szemeim zavartan. – Te is elképesztően nézel ki – vezetem végig tekintetem a sötét farmernadrágján és fekete, félig begombolt ingjén, melynek ujja a könyökéig van feltűrve.

Mielőtt bármi mást hozzáfűzhetnék, hogy továbbvigyem a beszélgetés fonalát, elhangzik hátam mögött két hangos dudaszó, melynek hallatán összerezdülök és lesütöm szemeim. Átpillantva a vállam felett, elnyílnak ajkaim Deate és Aqua zavarba ejtő viselkedésén, amiért képtelenek normális ember módjára integetni az irányunkba.

Lehúzott ablaknál füttyögnek, a hüvelyk- és mutatóujjukkal kört formálva, elismerésük jeléül.

- Ismered őket? – érdeklődik.

- A bátyám és a legjobb barátnőm – fordulok vissza hozzá, zavartan elmosolyodva.

- Vele beszéltem, mikor felhívtalak? – futnak össze a nevető ráncok a szeme körül.

- Igen – harapom be idegesen a szám belsejét, kezemben szorongatva a táskám.

- Nagyon közel állhattok egymáshoz – mosolyog rám. - Mehetünk? – lép mellém, a karját nyújtva.

Felpillantva rá viszonzom a mosolyát, egy apró bólintás kíséretében, és karom az övébe fűzöm. Lassú léptekkel indulunk el a járdán, beszélgetésbe elegyedve.

- Hova megyünk? – érdeklődöm meg tőle vagy századjára.

- Meglepetés – vágja rá a szokásos válaszát.

- De én tudni akarom. Nem szeretem a meglepetéseket – biggyesztem le ajkaim, kérlelő arckifejezésem vetve be nála.

- Mindenki szereti a meglepetéseket – kuncogja.

- De én nem! – akaratoskodom tovább.

- Attól még nem árulom el. Maradjon csak meglepetés – pillant rám egy édes mosoly kíséretében, a fogait is kivillantva.

- Valahol elvesztettél egy piros pontot – pillantok rá a pilláim alól, kissé csücsörítő ajkakkal.

- Mikor kaptam? – nevet fel, a szeme sarkából rám sandítva.

- Mikor megdicsérted a ruhám – intek végig magamon, oldalra döntve a fejem.

- S hogyan szerezhetném vissza az elveszett piros pontom? – torpan meg, maga felé pördítve.

- Nem adhatok mindent a kezedbe, abban nem lenne semmi szórakoztató – mosolygom fel rá.

Nevetve ingatja meg a fejét, tartva a szemkontaktust. Szemeinek szürkészöld színe mámorítóan hat rám és a sötét pöttyök rendkívül lekötik a gondolataim. Kócos tincsei a homlokába hullanak. Szívesen beletúrnék a hajába, hogy megbizonyosodjak róla, valóban olyan jó érzés-e, mint ahogy a képzelgéseimben.

- Legalább azt áruld el, mit tegyek, nehogy elveszítsem az eddig megszerzetteket – hajol közelebb mutatóujjával az orrom hegyére koppintva, hogy kirángasson a kábult transzból.

- Arra is neked kell rájönnöd – kacsintok rá mosolyogva.

- Te aztán nem könnyíted meg a dolgom – csettint egyet a nyelvével, ismét útnak indulva.

Ujjait az enyémek közé fűzi, hogy maga után húzzon. Egy hatalmas piros ajtó előtt áll meg, melyen kopog kettőt és az kitárul. Egy alig húszon éves, arany szőke hajú lány áll meg előttünk, fülig érő mosollyal az arcán.

- Wayne – köszönti egy bensőséges öleléssel, mintha jelen sem lennék.

Érdekes érzés kerít hatalmába és a mellkasomra nehézsúly ereszkedik. Az ölelés hosszúra nyúlik. Vagy talán számomra tűnik óráknak, míg egymást karolják át?

Percekkel esetleg napokkal később mindkettő tekintete rám irányul és ettől még inkább elvörösödöm, mint a közjátékukat látva.

- Laylie, ő itt Ciara – mutat be neki, mosolyogva nézve le rám. – Ciara, ő Haylee, egy nagyon jó, közeli barátom.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Ciara. Valóban olyan gyönyörű vagy, mint ahogy Wayne mesélte – nyújtja felém a jobbját, hogy kezet fogjon velem.

Zavartan nyújtom felé a sajátom, az övébe csúsztatva remegő ujjaim. A szemem sarkából a mellettem álló fiúra pillantok, ki csillogó szemekkel figyeli az arcom minden rezdülését.

- De ne ácsorogjatok kint. Gyertek beljebb. Már előkészítettük a külön termet – tárja szélesebbre az ajtót, hogy beljebb léphessünk.

Lassú léptekkel követem az előttem haladó lányt, Waynenel a nyomomban.

Egy boltíves törtarany színezetű ajtóhoz érve, szemeim hatalmasra nyílnak. Az ajtó mögött rejlő terem valami eszméletlen látványt nyújt. A falak szürkészöld színben úszva emelik ki a rengetek tájról készült festmény mélységét és csodáját. A falak mentén égősor fut végig, beragyogva a teret. A terem közepén egy tökéletesen feldíszített és megterített asztal várakozik, egy hatalmas frézia csokorral a közepén. Az illata körbe lengi a helyiséget. Az egyik sarokban egy kisebb színpadszerűség van berendezve, különféle hangszerekkel, köztünk egy szintetizátorral, dobfelszereléssel, gitárokkal és mikrofonokkal.

Megilletődve torpanok meg a bejáratnál, hogy a mellém lépő fiúra pillantsak. Keze a derekamra siklik, aggódó arckifejezéssel nézve rám.

- Talán nem tetszik? – érdeklődik, mire fátyolos tekintettel ingatom meg a fejem tiltakozva, amiért nem ez a problémám. – El akarsz menni? – faggat tovább, a válaszom híján.

- Nem – rekedtes hangom alig enged utat a tisztán hallásnak. – Ez valami leírhatatlanul gyönyörű – fűzzöm hozzá, a torkom köszörülve.

- Örülök, hogy így gondolod. Rengeteg munkám van benne – mosolyog le rám, megkönnyebbültséggel az arcán.

- Foglaljatok helyet. A vacsorát percek múlva tálaljuk – szól közbe Haylee, megtörve a meghitt pillanatot, majd elsiet a jobb oldali folyosón egy ajtó mögé rejtőzve.

Közben Wayne finom nyomást gyakorolva a derekamra, beljebb invitál a terembe, az asztalhoz vezetve. Egy lágy dallam kel útjára a színpadszerűség elé helyezett hangfalakból. Kihúzza nekem a széket és hellyel kínál. Mihelyst helyet foglalok, a saját székéhez sétál és a szemkontaktust tartva velem helyezkedik el rajta.

Percekkel később egy harmincas éveiben járó pincér jelenik meg mellettünk, hogy felvegye az italrendelésünk. Wayne a legdrágább és legfinomabb borukat kéri, míg én szeretnék mellé valamiféle üdítőt is fogyasztani, ezért egy speciálisan elkészített limonádét választok. Az ételrendelésünkről Wayne gondoskodott, hogy az ételválasztás is meglepetés legyen számomra, ezzel tovább bosszantva az idegeim.

- Honnan ismered Hayleet? – teszem fel az első kérdésem, miután belekortyolok az italomba.

- A legjobb barátomnak az unokatestvére. Még kissrác koromban ismertem meg, mikor minden nyarat Cashéknél töltött – feleli mosolyogva.

- Cash? – kérdezek vissza, viszonozva a mosolyát. – Mióta vagytok barátok?

- Már pelenkás korunk óta. A szüleink nagyon jóban vannak. Üzlettársak a családi cégünknél. Cash szülei rendelkeznek a második legnagyobb részvény összeggel – magyarázta a boros poharáért nyúlva. – De mesélj te is magadról. Mit kell tudni a bátyádról, azon kívül, hogy mennyire féltő természet? – kortyolt egy nagyot.

- Négy évvel idősebb nálam, ezért szereti azt hinni magáról, hogy joga van beleszólni a dolgaimba, de ezt a lehető legjobb szándékkal teszi, így nem is tudok rá neheztelni – nézek magam elé mosolyogva. – S nekem már csak ő maradt – suttogom fátyolos hangon, édesapám ridegségére gondolva.

- Ezek szerint… - hal el hangja, megkövült arckifejezéssel.

- Két éve meghalt az édesanyám egy repülőgép szerencsétlenségben – rekedtessé válik a hangom, ezért egy hatalmasat kortyolok a limonádémból. – Édesapámról pedig nem szeretnék beszélni, ez maradjon az én gondom – pillantok rá jelentőségteljesen, elvágva a beszélgetés fonalát.

- Megértem. De sajnálattal hallom, ami az édesanyáddal történt. Gondolom nehéz volt túllépni a történteken.

- Még mindig rettenetes a hiánya. Viszont jobb szeretnék valami másról beszélni, ha lehet. Még nem túlzottan állok készen, hogy minden rejtett titkom eláruljam neked. Elégedj meg ennyivel – piszkálom meg a szalvétám, kerülve a szemkontaktust.

- Ó, mielőtt azt hinnéd, ez csak egy asztaldísz – ugrik fel a székéből, az asztalon árválkodó virágcsokorhoz lépve. – Ez a tiéd – emeli ki a vázából a különféle színekben pompázó frézia csokrot, hozzám sétálva vele, hogy átnyújtsa.

- Köszönöm – veszem el tőle, beleszagolva az illatozó virágok közé. – Gyönyörűek – mosolygom fel rá, az agyam hátsó szegletébe tuszkolva a gondolatot, miszerint édesanyám kedvenc virága a frézia.

- Most miért sírsz? Már megint elrontottam valamit? – guggol le mellém, az arcomhoz érve meleg ujjaival, hogy letöröljön egy kósza könnycseppet, mely akaratlanul is legördült a szemem sarkából.

- Semmit nem rontottál el, csak valamiért ilyen hatással van rám ez az este – nyúlok a szalvétámért, hogy megakadályozzam a sminkem elmosódását érzékeny pillanatomban.

- Ezek szerint örömkönnyeket ejtesz, és egy újabb jó pontot gyűjtöttem össze? – villantja rám megtéveszthetetlenül lehengerlő mosolyát.

- Ez maradjon az én titkom, majd az este végeztével elárulom, hogyan állsz – viszonzom mosolyát.

- Reményeim szerint elég jól ahhoz, hogy egy második randevúra is alkalmunk legyen – simít végig ujjbegyével az arcom mentén, mielőtt kiegyenesedne, hogy visszatérhessen korábbi ülőhelyére.

- Azért ne bízd el magad túlságosan. Keményen osztályozom – tűzöm el az arcomba logó fürtjeim, a fülem mögé igazítva, miközben lerakom magam mellé a virágcsokrot.

- Mindig is osztályelső szerettem volna lenni – jelenti ki határozottan, mire állam a kezemre támasztva tartom vele a szemkontaktust.

Hallgatagságba burkolózunk és hagyjuk, hogy a lágy dallam töltse be szavaink helyett a hatalmas teret. Időközben megérkezik a vacsoránk is, melynek roppant étvágygerjesztő illata máris éhessé tesz.

- Remélem, szereted az ananászt – int a gyümölccsel megszórt hússzelet felé a villájával.

- A kedvenceim közé tartozik az édes-savanyú csirke, a kínai konyháról – felelem mosolyogva.

- Ezek szerint, jó hogy nem vegetáriánus tálat rendeltem – dob a szájába egy adagot.

- Azzal sem lett volna semmi gondom – pillatok rá a poharam pereme felett.

A vacsora végégig mindenféle téma terítékre kerül, és közben az egy üveg bor is elfogy, amit Wayne rendelt még a megérkezésünkkor. Kissé spiccesnek is érzem magam tőle és ez kihat a kedvemre, ami azt jelenti, rengeteget nevetek, néha olykor is, mikor semmi mulatságos nem történik. S bár ez taszító jelleggel bír személyemmel szemben, Wayne mégsem viselkedik úgy, mintha bánná a dolgot. Sőt egészen sokat mosolyog rám, az arcom fürkészve.

Végül a teríték is leszedésre kerül, mikor négy férfi sétál be a terembe a színpadszerű helyre sétálva, kezükbe véve a hangszereket. Ezzel egy időben a homlokom ráncolva pillantok a velem szemben ülő fiúra, ki vigyorogva figyeli a reakcióm az előbbi momentum észlelését követően. Jobban végig pillantva az újonnan érkezetteken, ajkaim elválnak egymástól, kimutatva a döbbenetem.

Az évtized legjobb bandája helyezkedik el tőlem alig négy méterre. Az Allora Granth énekese, Micah a szemembe néz, miközben a mikrofonhoz hajol, hogy belekezdjen legismertebb számukba a Dream Girl-be. A basszusgitárnál álló, Carson és az elektorgitárral ügyködő, Costel egyszerre kezd bele a játékba, míg a szintetizátor előtt ülő Sawyer mosolyogva pörgeti végig ujjait a billentyűkön, csodálatos dallamot kreálva.

Ámulattal a szememben pislogok Waynere, ki le sem véve tekintetét az arcomról, figyeli minden mozdulatom.

- Ezt hogyan? – kérdezem tőle akadozva a megilletődöttségtől.

- Nekem is vannak titkaim, Ciara, nem árulhatok el mindent. Hol maradna a meglepetés ereje, ha mindent tálcán nyújtanék át neked? – somolyog.

- Ne fordítsd ellenem a szavaim. Ez nem szép dolog tőled – kuncogom a bornak hatására.

 

♪♫♪

 

Miután az Allora Granth lepörget egy tökéletes kiskoncertet a vacsoránk végeztével, Waynenel elhagyjuk a vendéglőt, búcsút intve Hayleenek és a felszolgálónak. Utunk a kivilágított utcasorokon vezet végig, melyeken andalogva tesszük meg a kitűzetlen úti célunkig a métereket. Egy bensőséges beszélgetésbe elegyedünk, teljesen megfeledkezve a körülöttünk lebzselő éjszakai világról. Boldogság lengi körbe a párosunk és nevetés kíséri utunk.

- Amint felértünk Cashsel a hatalmas fűzfa tetejére, a lábam megcsúszott a törzsön és leestem. Olyan tökéletesen érkeztem le a földre, hogy a jobb karom négy helyen tört el. S a nyár végégig gipszre ítélt az orvos – meséli mosolyogva gyerekkori emlékét.

- Én még sosem törtem össze magam – nevetek fel. – Nem mintha annyira szeretném megtudni, milyen érzés. Bár volt egy hasonlóan megrázó élményem, mikor ötévesen elszöktünk Deatetel a nagyszüleink házából, hogy lemenjünk a tengerpartra – idézem fel a pillanatot. – Az volt az első, hogy belerohantam a vízbe és a hatalmas széltől keletkezett nagyobb hullám ledöntött a lábamról, elsodorva engem a part közeléből. Kétségbeesetten kapálóztam magam körül, míg végül a nagypapám mentett meg. Egy hétig szobafogságra ítéltek miatta.

- Te sem az angyali mivoltodról voltál híres – koppint az orromra somolyogva.

- Mi tagadás? – vonok vállat. – Nem voltam egy kis angyal. Sokszor keveredtem galibába, de ezeknek többsége Deatenek volt köszönhető. Minden izgalmasnak hangzó tervben benne voltam, amit csak kitalált és emiatt sok időt is kellett eltöltenünk a szobáinkban „bűnbánás” címszó alatt – kuncogom. – De azért, így visszagondolva sem bánom egyetlen másodpercét sem.

- Azt meghiszem – ért egyet a kijelentésemmel.

Pár percig elhal a beszélgetés és jóleső csendbe burkolózva lépkedünk tovább a járdán. Karom az övébe fűzve dőlök neki. S bár alig ismerem még, örülök a vele eltöltött estének, amiért sikerült elfelejtetnie velem a rám nehezedő terheket, köztük Cole ismételt felbukkanását.

Végül megelégelem a hallgatagságot és hangot adok a fejemben cikázó kérdésnek.

- Miért siettél a segítségemre a minap?

- Talán rosszul tettem? – kérdez vissza.

- Komolyan kérdezem, Wayne. Érdekelne, miért gondoltad úgy, hogy a segítségemre sietsz? S egyáltalán, miért hívtál el vacsorázni? Nem értem az érdeklődésed okát – vonok vállat tanácstalanul.

- Már akkor felfigyeltem rád, mikor a bátyáddal és a barátnőddel beléptetek a főbejáraton. Éppen Cashsel voltam az egyik étkezdében, ahol a pincérlányt fűzte. Látszott rajtad, hogy valami bánt, de mivel még nem ismertük egymást, furcsa lett volna, ha csak úgy odamegyek hozzád és megkérem, mond el mi a baj – mosolyog le rám. – Aztán láttam, hogy elrohantál az emeletre, ráadásul egyedül, és gondoltam itt az alkalom, hogy szóba elegyedhessek veled. Ám olyan gyorsan eltűntél szem elől, hogy nem találtalak. Ezért céltalanul bóklásztam a folyosón, mikor felbukkantál és kecsesen a földre huppantál. Ekkor érkezett el az én időm – szélesedik ki mosolya az arcán.

- Ez azért filmbe illő monológ volt, nem gondolod? – ráncolom a homlokom, hitetlenül pislogva rá.

- Jó, igazad van. Véletlenül voltam jókor, jó helyen – villantja rám a fogait. – De amikor azt mondtam, hogy felfigyeltem rád, mikor először megpillantottalak, azt őszintén mondtam és a Cashről szóló rész is színtiszta igazság volt. Tényleg a pincér csajt fűzte tegnap a bevásárlóközpontban, mikor én unalmamban körbe jártam az épületet és rád találtam a földön.

- Miért nem hallgattam a megérzéseimre, mikor azt súgták, hogy te is csak a széptevéshez és mesék gyártásához értesz? – csúsztatom ki karom az övéből, megtorpanva a járdán.

Másik karom lehúzza a frézia csokor súlya, mely az oldalamhoz hullik csalódottságom közepette.

- Sajnálom, Ciara, nem akartalak megbántani a kiszínezett igazságommal, csak szerettelek volna egy kicsit elbűvölni. Ne haragudj, kérlek!

- Hazugsággal akarsz elbűvölni? – hunyorgom rá.

- Nem volt hazugság, csak…

- Csak kiszínezett igazság – forgatom meg szemeim unottan. – Igen, már mondtad. De, hogy felvilágosítsalak a ténnyel, ez a kettő egy és ugyanaz.

- Igazad van, sajnálom. Ne haragudj! – lép elém, alig pár centiméter távolságra tőlem.

- Ezzel elvesztettél két jó pontot, amit eddig sikerült összeszedned az este folyamán – meredek rá.

- Az még orvosolható – húzza félmosolyra a szájszegletét, miközben eltűz egy kósza tincset az arcomból, a fülem mögé igazítva.

- Ne bízd el magad! – vágok vissza kimérten, nehogy azt gondolja, könnyen elfelejtem a kis meséjét, amivel be akart etetni az imént.

- Ezt vehetem úgy, hogy megbocsátasz?

- Megbocsátok, de nem felejtek – nézek mélyen a szemébe, hogy értse, mire célzok vele.

- A lányok soha sem felejtenek el semmit – bólint mosolyogva. – Ezt a képességet mindig is irigyeltem tőletek.

- Ez egy átok – sóhajtom.

- Melynek segítségével bárkit meg tudsz zsarolni – lép mellém, ujjbegyeit végig futatva a karom mentén a kézfejemig, hogy ujjait az enyémek közé fűzhesse. – De gyere, mutatni szeretnék valamit – húz el a St. James’s Parkhoz tartozó parkoló irányába, majd megtorpan egy metál zöld Cabrio mellett.

A zsebébe nyúl és elővesz egy fekete karimájú autókulcsot. Megnyom rajta egy gombot és az autó zárja egy kattanással jelzi, hogy kinyílt. Érdeklődve pillantok Waynere, a magyarázatot várva.

- Miből gondolod, hogy beülök melléd az autóba? – szalad a homlokom közepére a szemöldököm.

- Mert olyan lehengerlően pillantok rád? – dönti oldalra a fejét, a minden megrengető mosolyát vetve be.

- Ezzel nem mozdult meg a mérleg a kívánt irányba – döntöm én is oldalra a fejem, úgy figyelve arcának minden rezdülését.

- Makacs vagy! – hajol az arcomba.

- Valakinek, annak is kell lennie – vonok vállat.

- De, ha nem szállsz be az autóba, nem tudom megmutatni neked azt, amit szerettem volna és ezzel csekély esélyem marad arra, hogy igent mondj a következő meghívásomra. Ezért légy szíves, ne engedj a makacsságodnak és ülj be az anyósülésre, hogy jó pontokat szerezhessek nálad, Ciara – mélyed bele szemeivel az enyémekbe, elakasztva a lélegzetem hevességével.

- Legyen – adom be a derekam hevesen verdeső szívvel a mellkasomban, hátammal az autó oldalának feszülve. – Ez az utolsó esélyed levenni a lábamról – cikázik tekintetem érzéki ajkai és elbűvölő szemei között, felkeltve az érdeklődését zavart személyemmel szemben.

- Amint mondtam, mindig szerettem volna osztályelső lenni, szóval mindent megteszek, hogy lehengereljelek – meleg lehelete a szám szélét cirógatja, mire szívem még eszeveszettebb tempóra kapcsol.

- Ne szúrd el, Wayne – suttogom, megrebbenő pilláimmal.

Felsőteste az enyémnek préselődik. A pillanat és a testhelyzet rendkívül zavarba hoz. A pírrózsák bíborszínű foltokkal díszítik körbe fedetlen bőröm. Ajkaim elnyílnak döbbenetemben. Aztán meghallom magam mögött az autóajtó kattanását és elvész a varázs, ami időközben kialakult körülöttünk.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/04/10/a-felejtes-keplete-5

Következő rész:

A felejtés képlete #5

Megbocsájtani nehéz

 

A másnap reggel a párnáim közé süppedve talál rám. Arcom lágy szellő simogatja. Elmosolyodom a melengető érintést érzékelve.

Nyöszörögve nyújtózkodom ki. Lecsúszik rólam a takaró, felfedve a hasam, ahogyan a körém tekeredett top felcsúszott rajta.

- Ébren vagy, CiaSky? – dugja be az ajtónyíláson a fejét.

- Álmosan, de igen – ásítom, feléje fordulva. – Mit szeretnél?

- Szeretném megosztani a veled a „Felejtő Projekt” második szakaszát – lépked felém mosolyogva.

- Ez azt jelenti, nem vagy Aquaval egy véleményen Waynet illetően? – húzódom arrébb, hogy kényelmesen elférjen az ágyon.

- Nem vagyok benne százszázalékosan biztos, hogy ő a megfelelő személy számodra. Nem tetszik benne az a rengeteg tetkó kavalkád a karján és a piercingje se kelt bennem kellő bizalmat. Hiába tudtam meg róla néhány információt. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha valamit elhallgatna.

- Talán azért nem árul el ő sem magáról mindent, mert én sem teszem azt – vonok vállat ásítozva.

- Engem azért beavathatott volna a legsötétebb titkaiba is – csücsörít felém elgondolkodóan.

- Mégis mi okból, Deate? Nem köteles neked mindenről beszámolni, nem vagy te senkije – kuncogok fel az oldalamra fordulva, hogy szembe kerüljek vele.

- Én vagyok a kiszemelt áldozatának legközelebbi rokona. Még jó hogy, tudnom kell a legsötétebb dolgairól is.

- Őrült vagy – vigyorgom rá.

- De te pont ezért szeretsz – pöcköli meg az orrom hegyét somolyogva.

- Azért ne essünk túlzásokba – nevetem el magam.

- Gonosz vagy!

- Mit is szerettél volna megosztani velem?

- Ó, igen. Hétfőn elutazunk La Rochelle városába – pislog rám nagyokat.

- Franciaországba? – ülök fel hirtelen.

- Beszéltem Nolával a minap és szeretne a stílustanácsadód lenni.

- Ez komoly? Nola Malonie? – nyílnak el ajkaim meglepetten. - Mégis hogyan vetted rá?

- Nem kellett rávennem – kuncogja. – Mikor tudattam vele, mik a terveid a zeneiparban, egyből lecsapott a lehetőségre. S kérte, hogy a jövő héten repüljünk el hozzá némi instrukciós tárgyalás céljából, hogy hivatalosan is betölthesse a pozíciót, mielőtt mások is tudomást szereznének róla. Nagyon belelkesült a hírtől.

- Elképesztő vagy – ingatom meg a fejem.

- Tudom, ezért is vállalom el a menedzsered szerepét – karol át.

- Hogy a mimet? – képedek el.

- Egy énekesnőnek szüksége van menedzsere, Ciara. Kell mellé egy olyan személy, aki segíti egyengetni az útját. Észben tartja a teendőket és a hozzájuk tartozó időpontokat. Leszervezi a fellépéseket és mindent megtesz azért, hogy a legkevesebb felmerülő problémával zajlódjon le a rendezvény.

- Ha úgy érzed, ez a legmegfelelőbb munkakör a számodra, támogatom az ötletet – mosolygom rá boldogan.

- Ki nem hagynám azt az eshetőséget, hogy a háttérben állva kísérjem figyelemmel a sikeres karrier utad, drága húgocskám – szorongat meg.

- Elképzelni sem tudod, mekkora önbizalmat ad a támogatásod, drága bátyuskám.

- Ez azt jelenti, foglalhatok jegyeket a hétfőn induló gépre?

- Nem mennénk inkább autóval? Te is tudod, milyen a viszonyulásom a repülőgépekhez – húzom el a szám.

- Másfél órás repülőút helyett tíz órát akarsz az autóban tölteni? – grimaszol.

- Legalább gyakorolhatod a vezetést – vigyorodom el.

- Azt mondod, rosszul vezetek? – néz rám tetetett felháborodással.

- Valljuk be őszintén, Deate, van mit csiszolni a tudásodon. Az múlt héten majdnem belehajtottál egy parkoló autóba – kuncogom.

- De mégsem tettem, még idejében felmértem a helyzetet – húzza ki magát büszkén.

- Hát persze, felmérted – ingatom meg a fejem szórakozottan.

- Ne gúnyolódj, kislány, mert többet nem élvezheted a sofőrködő személyem – tolja ki rám a nyelvét.

- Ha elfelejtetted volna, nekem is meg van az a bizonyos vezetői engedély – kacsintok rá.

- S még kérkedsz is vele – forgatja meg szemeit.

- Meggondoltam magam. Nem lehetsz a menedzserem. Már most kiborítasz, nemhogy még abban az esetben – dőlök hátra a párnáimra nevetgélve.

- Te kis piszok! – veti rám magát.

Ujjait az oldalamba vájja és csiklandozni kezd. Hangos nevetések dallama visszhangzik végig a szobán. Vergődöm a karjai között. Könyörgöm az abba hagyás érdekében, de nem tágít. Egyre csak tovább kínoz. Gonoszul rám nevet.

A rúgkapálásom végül célba talál és a térdem a hasában köt ki. Lelököm magamról és levegő után kapkodva húzódom hátrébb a paplanon.

- Te szadista! – zihálom a szavakat.

Deate a hasát fogva jajong az ágy túloldalán.

- Te beszélsz? Lerúgtad a lépem a helyéről – szuszogja.

- Az csak védekezés volt a részemről – ellenkezem.

- Jó kifogás – szívja be mélyen a levegőt.

- Tőled tanultam – vigyorgom rá.

- Ne rágalmazz!

- Te meg ne fárassz! – vágok vissza.

- Megyünk reggelizni? – ül fel, a kezére támaszkodva.

- Éhen halok – ugrom fel, mezítláb rohanva ki a szobából.

A lépcsőn lerohanva a hajammal bajlódom. Egy laza kontyba fogom össze a csuklómon pihenő fekete hajgumival.

A konyhába lépve, Lupita hatalmas mosolyával találom szemben magam.

- Jó reggelt, kedvesem! Kérsz kávét? – érdeklődik bögrémmel a kezében.

- Neked is szép jó reggelt, Lupita! S igen, kérek, sok tejjel – felelem a konyhaasztalhoz sétálva.

Mihelyst helyet foglalok, Deate battyog be a boltív alatt, zilált hajjal és nyúzott arccal.

- Hosszú volt az éjszakád, Deaton? – somolyog rá a házvezetőnőnk.

- Inkább a reggelem volt durva – vet rám egy sokatmondó pillantást, mire védekezően felemelem kezeim, egy pimasz mosoly kíséretében szorítva össze ajkaim.

Lupita egy hatalmas tálnyi palacsintát helyez elém, juhar sziruppal leöntve. A nyál is összefut a számban, ahogy megpillantom az étvágygerjesztő reggelit. Nyomban lecsapok a villámmal az első finom falatra. Élvezettel nyögök fel, lehunyva szemeim.

- Ez oltári finom lett, Lupe! – sóhajtom elégedetten.

- Azért ne egyél olyan sokat, CiaSky, még elrontod a gyomrod az esti randevúd előtt – szól közbe Deate.

Félre nyelem a falatot. Köhögve nyúlok a bögrém után.

- Randevúd lesz, Ciara? – pislog rám nagyokat Lupita, csillogó szemekkel fordulva az irányomba. – Segíthetek elkészülni az alkalomra? Megcsinálnám a hajad.

- Örülnék neki – mosolyodom el, miután visszanyerve a lélekjelenlétem, hatalmasakat szuszogva dőlök a széktámlájának.

- Én meg kifesthetném a lábkörmöd – veszi lányosra a stílust Deate, úgy téve, mintha a haját csavargatná.

- Hülye – tör ki belőlem a nevetés. – Inkább egyél, addig se jár a szád feleslegesen.

A reggelit hallgatagságba burkolózva fogyasztjuk el. A meghitt csendet egy szobaajtó csapódása töri meg. Összerezzenek a hangra és a lépcső felé fordulok. Megpillantom apánkat, ki hatalmas léptekkel szeli át a nappali és konyha közötti folyosói részt, a helyiségbe lépve.

Nem köszön és ezen egy cseppet sem lepődöm meg. Felsóhajtok. Befejezem a reggelim. Komótosan feltápászkodom a székről és összeszedem a használatba vett konyhai eszközöket, melyeket a mosogatógépbe pakolok, megkönnyítve Lupita munkáját.

- Holnap elutazom Los Angelesbe. Pakoljon össze nekem egy bőröndnyi ruhát. Rendben? – intézi mondandóját a házvezetőnőnknek.

- Mennyi időre pakoljak be? – törli meg kezeit egy konyharuhában, minden figyelmét a főnökére fordítva.

- Még nem tudom, meddig fog tartani a távollétem. De minimum egy hétre készülök.

- Mily meglepő – dünnyögöm magam elé, elhagyva a helyiséget.

Az emelet felé veszem az irányt. Ám mikor a második lépcsőfokra érnék, ujjak kulcsolódnak a csuklómra, megállásra késztetve. Hatalmasat sóhajtva fordulok hátra, az illetőre pillantva.

- Mi ütött beléd kislányom? Mi ez a neveletlen attitűd, amit képviselsz? – hunyorog rám, őszes tincsei alól nézve rám.

- Talán kérdezd meg magadtól, apu – nézek végig rajta kimérten, kirántva a csuklom a kezéből.

Felérek pár lépcsőfoknyit, mikor utánam szól.

- Tudom, hogy lehettem volna jobb apa is, Ciara.

- Még tudsz rajta változtatni, ha akarsz. Csak a te esetedben pont nincs ilyen lehetőség.

- Nem tudtam, hogyan léphetnék túl édesanyád halálán. Még most sem tudom.

- Ne takarózz anyuval! – csattanok fel, megpördülve. – Nekem is fáj, hogy elment és nem láthatom őt többé. Minden rohadt nap eszembe jut több milliárd „mi lett volna” felvetés. Hiányzik, apu! De mégsem teszek úgy, mintha a ráemlékeztető dolgok csak a terhemre lennének, mert te pontosan ezt teszed. Ellöksz minket magadtól, mert fájdalmas emlékeket idézünk fel benned. Már két éve, hogy alig látunk téged itthon. Ha pedig felbukkansz a ház bármely szegletében, lekezelően bánsz az alkalmazottakkal. Ez így nincs rendjén – ingatom meg a fejem, barnaszemeibe mélyedve.

- Nem tudtam, hogy így érzel. Ne haragudj… - akad el a szava, döbbenten pislogva rá.

- Jó üzleti utat, apu! – fújom ki a levegőt csalódottan, mielőtt felsietnék az emeletre, hogy a szobámba zárkózhassak.

Az ágyra vetődöm. Arcom a párnámba fúrom, elfojtva a feltörő zokogásom hangjait.

Megsiratom az apámmal folytatott beszélgetést.

A hiányát, amit bezárkózott viselkedése produkál.

Az édesanyámra emlékeztető pillanatokat, melyek akaratlanul is felidéződnek bennem.

A korábbi életem minden másodpercét, amiket már nem hozhatok vissza, bármennyire is szeretném.

Halk kopogás hangja visszahangzik végig a szobán.

- Ciara? – érdeklődik óvatosan. – Bejöhetek?

- Egyedül vagy? – fordítom felé a fejem, félszemmel pillantva rá.

- Mint a kisujjam.

- Mit akarsz? – szipogom.

- Minden rendben?

- Szerinted?

- Akarsz beszélni róla? Eléggé lehordtad és megmondtad neki a magadét – lépdel közelebb hozzám, egy félmosollyal a szájszegletében.

- Ő kezdeményezte, én csak kifejtettem a gondolataim – vonok vállat, ismét a párnák közé süppedve az arcommal.

- Ezek után, hogy képzeled el az „Apu visszaszerző” Projektet? Mert, ha jól rémlik, azért akarsz énekesnővé válni, hogy felfigyeljen rád és segítse a karrier utad egyengetni. Esetleg meggondoltad magad?

- Nem gondoltam meg semmit. A terv marad a régi, csak abban nem vagyok biztos, mi is a fő indoka a sikeres végkifejletnek.

- Ezt kifejtenéd? – guggol le az ágy mellé, karjait az ágyra fektetve, hogy fejével rátámaszkodjon.

- Egyrészt azért szeretnék kibontakozni az énekesi pályán, mert szeretnék apánk kedvére tenni, hogy némi törődést és odafigyelést érzékelhessek az irányából. Másrészt szeretnék elfeledkezni a héthónapja nem látott volt barátomról is, aki seggfej módjára, azért keresett fel a minap, mert rajtam szeretne feljebb jutni a ranglétrán. Mivel Cole is kiemelkedő énekesé szeretne válni, jó indok lenne, ha azért akarnám célba vinni a terveinket, hogy bosszút álljak rajta és megmutassam neki, mire is vagyok képes. S szerintem ez jobban motivál, minthogy aput tekintsem a fő indítéknak.

- Ez az eshetőség jobban tetszik, mint gondolnád – emeli rám érdeklődéssel szemeit. – Az ex-barátod szívből gyűlölöm, apánkkal ellentétben. A „Cole”-os bosszú nagyon is bejön.

- Valahogy sejtettem – nyomok el egy mosolyt.

- Filmezünk egyet, mielőtt Aqua berobbanna a köztudatba? – biccent a tv felé.

- Aqua csak este jön át, ha jól tudom – ráncolom a homlokom kérdésére.

- Nekem azt mondta, átjön még délután, hogy felkészítsen a randevúdra – mozgatja meg szemöldökét kihívóan.

- Erre azért számíthattam volna – sóhajtom az oldalamra fordulva. – A Kipörgetve című filmhez mit szólsz? Az előzeteséből ítélve izgalmas film és még nem láttam.

- Mindjárt rákeresek – ugrik fel és kirohan a szobámból a sajátjába, hogy áthozza a laptopját.

Komótosan kimászok az ágyból és az emeleti folyosó felé veszem az irányt. Mielőtt lebattyognék a lépcsőn is, hogy valami nassolni valót szerezzek be a konyhánkból, értesítem róla Deatet.

A lépcsőfokokat óvatos léptekkel teszem meg. Az étkezőbe lépve először Lupitát pillantom meg, ahogy a pultnál állva beszélget valakivel, kinek termetes alakját csak pár méter után ismerem fel. Kitágult szemekkel fordulnék vissza, hogy kihátráljak a helyzetből. Ám mielőtt ez megtörténhetne, a házvezetőnőnk megfordul és megállásra késztet.

- Ciara, kedvesem – szólít a nevemen, halványan elmosolyodva.

Bambán bámulok a bárszéken ülő alakra, egy szót sem ejtve ki ajkaim közül. Lupita, hogy megtörje a közénk beállt kínos csendet, megköszörüli a torkát és a konyhapult mögé sétál.

- Ciara, én… - akad el hangja, szomorú barna szemeit rám emelve. – Nem tudtam, hogy így érzel – sóhajtja.

- Mert nem érdekelt, apu – találom meg a hangom, minden csalódottságom feléje sugározva. – Sosem fordítottál ránk elég figyelmet, mióta anyu elment. S, ha neked ez így jó, nem is kell változtatnod rajta. Tégy úgy, mintha nem is léteznénk – vonok vállat a szemébe mélyedve.

A konyhapolcok felé veszem az irányt és kiveszek belőle egy zacskónyi fűszeres Nachos chipset, melyet kiöntök egy hatalmas műanyag tálba. Kikeresem a hűtőből a sajtszószt és egy kis porcelán tálba töltöm, mielőtt a mikrohullámú sütőbe tenném, hogy egy kicsit felmelegítsem. Pattogtatok ki kukoricát is, teljesen figyelmen kívül hagyva az engem fürkésző tekinteteket. Miután mindennel elkészülök, egy tálcára helyezem a finomságokkal megpakolt tálakat és a hűtőbből kivett üdítőket, majd egy szó nélkül elhagyom a konyhát.

Az emeletre érve meghallom a bejárati ajtó zárjának kattanását és emiatt csalódottan sóhajtok fel. Reménykedtem benne, legalább erőlködik a velem való kapcsolat felvételben vagy minimum megteszi felém azt a bizonyos lépést, melyre már egy jó ideje várok. Ám tévednem kell. S a bennem élő kártyavár darabjaira hullik szét. Már nincs mit elérnem, amivel visszahozhatom a régi köteléket, amely régen még köztünk volt.

Lassú léptekkel a szobám felé veszem az irányt. Miután átlépem a küszöböt, a lábammal lököm be magam mögött az ajtót. Az ágyhoz sétálok és lehelyezem a tálcát az éjjeliszekrényre.

- Egy pillanat és rácsatlakoztatom a tv-re a laptopot. Tényleg ígéretes filmnek ígérkezik az előzetes alapján – beszél hozzám Deate, mosolygással a hangjában.

- Igen – felelem lehangoltan, az ágyra ülve.

- Csak nem meggondoltad a filmezést? – pillant rám az ajkait biggyesztve.

Amint meglátja az arckifejezésem, egyből megkomolyodik és hozzám siet.

- Minden rendben? Mi történt?

- Semmi különös, csak végleg elvesztettem az apukám – vonok vállat a könnyeimmel küszködve.

- Ne butáskodj, CiaSky. Őt sosem veszíted el, csak éppen jelenleg a munkáját fontosabbnak ítéli meg, minthogy egy normális családi légkört teremtsen. De ez nem jelenti azt, hogy végleg hátat fordított nekünk, szóval ne sírj, kérlek – ölel magához, vigasztalóan simítva végig a hátamon.

- De ez most más. Találkoztam vele a konyhában. Bocsánatot kért, amiért nem vette észre a bennem dúló viharos érzelmeket, mire közöltem vele, hogy azért nem tűnt fel neki semmi, mert alig törődik velünk és, ha úgy tartja jónak, nem is kell rajta változtatnia. Ezek után egy szó nélkül elkészítettem a nassolni valókat, aztán feljöttem. Ő meg csak úgy kisétált az ajtón. Érted? Ahelyett, hogy megbeszélte volna velem az egészet, inkább hallgatott. Mert ő csak ehhez ért és semmi többhöz – borulok ki, akadozó szavaimmal tudatva vele a gondolataim. - Mióta anyu elment, azóta teljesen magába fordult és nem is érdekli, mi a helyzet velünk. Csak azzal foglalkozik, ami számára fontos. A mi érdekeinket figyelembe se veszi. S most mond nekem, hogy nem veszítettem el őt örökre – zokogok fel, teljesen összetörve.

- Sajnálom, Ciara, amiért ettől nem tudlak megvédeni – támasztja állát a fejem tetejére.

- Tudod mit? – tolom el magam tőle. – Én is úgy kezelem mostantól ezt a helyzetet, ahogyan ő. Elfordítom a fejem és teljességgel figyelmen kívül hagyom az engem zavaró tényezőket, köztük az apánk irántunk való közömbösségét is. Nem érdemli meg, hogy egy pillanatig is szomorkodjak miatta, mikor őt az sem érdekli, mekkora fájdalmat okozott a tétlenségével. Szóval nézzük meg azt a filmet és szóba se hozzuk többet a történteket. Rendben?

- Azért még áll a hétfői utunk, igaz? – ráncolja össze a homlokát.

- Az énekesnői pályának ez még nem vet véget – mosolyodom el, miközben letörlöm arcomról a könnyeim. - Szeretném egy kicsit közelebb érezni magamhoz anyut is.

- Tudod, mindig rá emlékeztetsz – viszonozza mosolyom.

- Tényleg?

- Nagyon hasonlítasz rá, CiaSky. Nemcsak a vörös haját örökölted, hanem a jellegzetes mosolyát is – mosolyodik el, megcsípve az arcom. - Emiatt szeretem azt, ha jó kedved van. Így egy kicsit úgy érezhetem, mintha anyu még mindig velünk lenne.

- Bár itt lehetne – sóhajtom szomorúan, a gondolataimba mélyedve.

Vajon, ha anyu még velünk lenne, apu másként viselkedne, és nem temetkezne bele ennyire a munkájába? Vagy minden olyan lenne, mint most?

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/04/07/a-felejtes-keplete-4

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/06/18/a-felejtes-keplete-6

A felejtés képlete #4

Szavak a hallgatás mögött

 

Aqua a kijelzőre pillantva megkönnyebbülten fújja ki az eddig benntartott levegőt.

- DoDeat az – nyomja a kezembe.

Végtagjaim ellazulnak. A szívem heves dübörgése lecsillapodik. Fogadom a hívást.

- Mi a helyzet, Deate? – szólok bele, nyugodtsággal a hangomban.

- Minden rendben veled, Ciara?

- Miért kérdezed? – homlokom ezernyi ráncba szalad.

- Olyan érzésem volt, mintha valami baj lenne. Biztos nem történt veled semmi?

Válasza hallatán, óvatos pillantást lövellek Aqua felé, ki némán formálva a szavakat kérlel, meséljek el mindent a testvéremnek.

- Jól vagyok, Deate – felelem végül, figyelmen kívül hagyva esengő tekintetét.

- Szeretnéd, ha haza mennék?

Zavartan nevetek fel.

- Ne butáskodj! Maradj, ahol éppen vagy. Aqua tökéletes társaságot nyújt nekem, míg nem érsz haza.

- Ugye elmondanád, ha valami gond lenne?

- Nincs semmiféle gond, Deaton. Nyugodjál meg szépen. Ha valami komoly dolog történne, értesítelek.

- Legyen. Egy óra múlva otthon vagyok. Vigyázz magadra, CiaSky! Szeretlek!

- Nálam nem jobban – nyomom ki a hívást.

A telefont az ágyra dobom.

- Miért nem mondtad el neki, Ciara? – esik nekem Aqua, mutatóujját a mellkasomnak nyomva. - Tudnia kellene róla, hogy Cole ismét visszautat keres az életedbe. Ez neked nem játék! Hét hónapon keresztül csak azt láttam rajtad, mennyire megvisel téged, amiért lelépett. Ne engedd neki, hogy rajtad keresztül kapaszkodhasson fel a ranglétrán, mert sosem leszel képes túllépni rajta. Hidd el, sokkal jobb lesz nélküle, mint mellette. Ha annyira szeretett volna, mintahogyan annyiszor hangoztatta, nem hagyott volna magadra és nem azzal az ürüggyel keresett volna fel mindazok után, amit tett, hogy juttasd be egy olyan helyre, ahova egyedül sosem lenne képes belépést nyerni. Kérlek, ne is gondolkodj el a lehetőségen, hogy visszafogadd! Csak árt neked!

- Tudom, mit gondolsz róla, Aqua, de a szívemnek nem parancsolhatom meg, mit érezzen iránta – folyik le egy árva könnycsepp az arcomon.

- Engedd el az érzést, drágám! Hagyd elveszni a sötétségbe, hogy beengedhesd életedbe egy új szerelem reményét.

- Mégis miről beszélsz? – szipogom.

- A te daliás hercegedről, akinek megadtad a számod – somolyog rám, letörölve kibuggyanó könnyeim.

- Nem reménykednék benne túlzottan.

- Jók a megérzéseim vele kapcsolatban.

- Te meg a jó megérzéseid – forgatom meg szemeim szórakozottan.

- Időnként hallgathatnál rájuk – karol át.

Meghitt pillanatunknak egy hangos kopogás vet véget.

- Ciara, kedvesem, itt vagytok? – nyíl ki a szobaajtóm.

- Forrócsokoládét hoztál, Lupita? – ugrik hozzá Aqua, felkapva az egyik bögrét a tálcáról.

- Úgy gondoltam, jól jönne egy kis csokoládé a hölgyeknek – kacsint ránk.

- Te vagy a legjobb! – veszem el tőle a másik bögrét.

- Kértek hozzá szendvicseket?

- A finom szendvicseid közül bármennyit képes lennék megenni – kortyol egy nagyot a bögréjéből Aqua.

- Készítek párat belőle – fordul meg, hogy elhagyja a szobát, de utána szólok, megállítva őt.

- Várj, Lupita! Veled megyünk. Segítünk szendvicseket gyártani – karolok bele az idős hölgybe.

- Abból nem lesznek szendvicsek – kuncog fel barátnőm.

A konyhába leérve, előpakolunk mindenféle finomságot a hűtőből és nagy nevetgélések közepette készítünk el pár mogyoróvajas lekváros szendvicset. A jókedvünket egy torokköszörülő hang szakítja félbe.

- Lupita, a mai vacsorán nem veszem részt. Üzleti ügyben találkozom az egyik ügyfelünkkel. Későn érek haza – közli minden érzelem nélkül a mondanivalóját.

- Mintha vacsoraidőben bármikor is itthon lettél volna – dünnyögöm az orrom alatt, fájdalommal a szívemben.

- Hogy mondod?

Mélyen a szemébe mélyedek, minden iránta érzett emócióm feléje sugározva.

- Úgy közölted ezt a nyilvánvaló tényt, mintha bármikor is itthon ettél volna vacsorát. Mióta anyu nincs velünk - csuklik meg a hangom. – Sosem vagy itthon. Nem foglalkozol velünk. Még Lupitával is úgy beszélsz, mintha csak egy semmitmondó alkalmazott lenne. A munkád sokkal fontosabb lett hozzánk képest, apu! – emelem meg a hangom, tartva a szemkontaktust.

Megdöbbentem szavaimmal, amiket már képtelen vagyok magamba fojtani. Ám mielőtt bármit is válaszolhatna, Deate robban be a bejárati ajtón keresztül.

- CiaSky! – kiáltja el magát a cipőjét levetve.

Mikor felnéz, észreveszi harcias viselkedésem, amit apánkkal szemben tanúsítok.

- Tán lemaradtan valamiről? – érdeklődik.

- Ez nem újdonság, fiam – dörmögi apánk, aztán hátat fordítva nekünk, elhagyja a házat.

A bejárati ajtó csapódása végig visszhangzik az egész házon. Néma csend ereszkedik ránk. Kezem remeg a felgyülemlett feszültségtől.

- Ez mégis mi a franc volt? – töri meg Deate a csendet.

Feléje fordítom a tekintetem.

- Eljött az ideje, hogy kiadjam magamból azt, ami már egy ideje kikívánkozik.

- Ezt mégis mire véljem?

- Úgy tűnik, Ciara jól beolvasott az apátoknak, aki erre fogta magát és indulatosan becsapva maga mögött a bejárati ajtót, elhagyta a házat – tájékoztatja Aqua a történtekről.

- Hogy mit csináltál? – kerekednek el a szemei.

- Valakinek szóvá kellett tenni, mennyire indiszkréten tudja közölni, hogy a vacsorát nem itthon fogja elfogyasztani. Mintha ez olyan nagy újdonság lenne – fintorgok a szendvicsembe harapva.

- Mit felelt a kirohanásodra? Mérges volt?

- Félbe szakítottad a reakcióját, Deate, ezért fogalmam sincs, mit szeretett volna mondani a fejéhez vágott szavaimra válaszként. Ám ahogy elnéztem eléggé ledöbbentettem.

- S a felgyülemlett érzelmeit a bejárati ajtó bánta – szól közbe Aqua.

- Deaton, kedvesem, kérsz szendvicset? A kisasszonyokkal készítettük őket – nyújtja a bátyám felé a szendvicsekkel telepakolt tálat.

- CiaSky és Aquamarine keze munkája is benne van? – fintorog.

Kérdését követően kétoldalú támadásban részesítjük, melyet felszisszenve fogad.

- Ezt mégis miért kaptam? – simogatja meg karját, eltorzult arckifejezéssel.

- Inkább az a kérdés, miért ne kaptad volna? – dünnyögi Aqua.

- De hiszen csak szórakoztam – tárja szét karjait hitetlenkedve.

- Szórakozd magad máshova – néz rá összehúzott szemekkel.

- Kimentem a kertbe – jelentem be, mielőtt végig kellene hallgatnom az összeszólalkozásukat.

Lassú léptekkel kifelé veszem az irányt. A teraszra kilépve teleszívom magam friss levegővel. Aztán észreveszem Mr. Bensont, ki a virágágyás előtt térdepelve igazgatja a rózsabokrok formáját. Odaintek neki mosolyogva, majd letelepszem a terasz lépcsőre, mely a kertbe vezet. A gondolataimba merülök.

Vajon Cole mit akart elérni a hívásával? Tényleg csak a fogadás érdekelte? Vagy ez egyfajta indok volt, amiért felhívhatott? Wayne miért hívott el vacsorázni? Mégis mi az, ami arra ösztökélte, ismerjen meg közelebbről is? Talán csak játszadozni akar velem? Mi lesz akkor, ha fájdalmat okoz? Akarom én ezt? Mit teszek, ha Cole egyszer csak felbukkan, és a jelenlétével fenekestül felforgatja az életem? Kibírok még egy érzelmi megpróbáltatást az életemben?

A kérdések megállíthatatlanul kavarognak a fejemben. Ám a válaszok egyre csak nem érkeznek meg. Felhúzom térdeim és rádőlök kimerülten. Arcom a karjaim mögé rejtem. Felsóhajtok. Erőlködve kutatok a válaszok után, mind hiába.

Nem vagyok képes megtalálni felmerülő kérdéseimre a megfelelő válaszokat. Csak egyre stresszesebbé válok.

Egy kar hullik a vállamra. A lágy érintéstől összerezzenek.

- Valami baj van, kisasszony? Olyan szomorúnak tűnik – ül le mellém Mr. Benson a felső lépcsőfokra.

- Már én magam sem tudom – nézek rá, elhúzva a szájszegletem.

- Szeretne beszélni róla? – érdeklődik, mire megingatom a fejem.

- Még nem tudom magamnak sem szavakba foglalni a felmerülő problémáim.

- Jöjjön velem a virágokat rendezni, kedvesem. Úgy majd elterelődik a figyelme és a kertet is szebbé varázsolja közben – mosolyog rám.

- Anyuval is mindig a kertet rendeztük – viszonzom a mosolyát, amint feltápászkodom a lépcsőről, hogy felsegítsem.

A délután további részét Mr. Benson társaságában töltöm el a virágokat gondozva. Később Aqua is csatlakozik hozzánk pár pillanatra, míg elbúcsúzik. Miután elmegy, kigazolom a Petúnia ültetvényt és neki állok a mindenféle színben pompázó Gerberák földjének kitöltéséhez, majd eligazításához.

A kellemes kikapcsolódásnak a szemerkélő eső vet véget. Sötétszürke viharfelhők kúsznak végig az égbolt mentén, villámokat szórva.

- Menjünk be, kisasszony, mielőtt megfázna – segít fel a földről Mr. Benson, a ház felé húzva.

Beérve az ajtón, Lupita terem előttem egy gőzölgő bögrét nyújtva felém.

- Elkészítsem a fürdővizedet, kedvesem? Rád férne egy kis lazítás.

- Ne kényeztess el, Lupita – kuncogok fel, egy hatalmast kortyolva.

A forró ital végig perzseli a nyelőcsövem. Felszisszenek.

- Deate merre van? – kapkodok levegő után, a nyelvem előtt legyezgetve a kezemmel.

- Visszavonult a szobájába, miután Aqua hazament.

- Köszönöm, Lupita – adom kezébe a bögrém, a mellettem toporgó illető felé fordulva. – S magának is Mr. Benson, amiért megengedte, hogy belekontárkodjak a munkájába – nyomok egy puszit az arcára, hálám jeléül.

- Számomra volt megtiszteltetés – mosolyodik el.

- Szép estét kívánok nektek! – intek feléjük egy utolsót, aztán felrohanok a lépcsőn, egyenesen a szobámba.

Elterülök az ágyon, a párnák közé zuhanva. Szusszanok egy nagyon, mielőtt teljesen belepréselődnék a matracba. Felnyögök a rám nehezedő súly nyomására.

- Mi a helyzet, hugica? – dörmög bele a fülembe.

- Szállj le rólam, te mamlasz! – kapálózom alatta.

- Úgy Szeretlek, hogy nem engedlek! – szorongatott meg még jobban.

- Azt szeretnéd, ha rád uszítanám Lupitát? – mozgolódom alatta, míg az oldalamra nem fordulva meg nem mozdítom kissé.

- Lupita szeret engem, nem bántana – vigyorog le rám, a fogait is kivillantva.

- Deate, mindig úgy érzem magam a közeledben, mintha én lennék az idősebb kettőnk közül – sóhajtok fel, a kezemmel nyúlva felé, mely még mindig földes egy kicsit, annak ellenére is, hogy kesztyűt húztam fel a kertészkedéshez.

- Legalább sosem unatkozol mellettem – kacsint le rám, az oldalamon végig húzva az ujját.

Felnevetek a csiklandós érzésre és lelököm magamról. A puhatapintású szőnyegemen landol.

- Ez durva volt, kislány – grimaszol.

Lassan feltápászkodik a földről és mellém telepszik az ágyra.

- Ne haragudj, Deate, de te kezdted – döntöm fejem a vállára.

Szusszanok párszor, mielőtt felcsendülne a telefonom csengőhangja borzongással járatva át az egész testem. Kissé rémülten pillantok az éjjeli szekrényre került készülékre. Reszkető kezekkel nyúlok felé. Amint ujjaim közé veszem, a kijelzőre pillantok. De mielőtt a „Fogadás” vagy „Elutasítás” ikonra kattinthatnék, a zene elhal és mérgező csend telepszik a szobára.

A hallgatagságba burkolózást Deate hangja töri meg.

- Kérlek, mond el mitől vagy ilyen feszült – esedezik alig hallható hangon.

- Már tudsz mindent, igaz? – lehelem a szavakat.

- Szeretném hallani, CiaSky. Kérlek, mond el!

- Cole hívott. Még délután – csuklik el a hangom.

Egy szomorú könnycsepp szánt végig az arcomon.

- Mit akart?

- Szerette volna, ha bejutottam a jövő héten tartandó fogadására, amit apu itthon szeretne megtartani.

- Mit mondtál neki?

- Igazából semmit. Aqua kikapta a kezemből a telefont, mielőtt megmondhattam volna neki a véleményem a kérését illetően – szipogom.

- Örülök, hogy veled volt, amikor hívott az a seggfej – morogja. – De azt nem értem, engem miért nem akartál beavatni a dologba – tol el magától, hogy a szemembe mélyedjen, minden csalódottságát az irányomba taszítva.

- Nem akartam, hogy valami bajod legyen belőle, és nem is szerettem volna a hívásról tudomást venni.

- Mégis mi bajom lett volna belőle, ha mindent elmondasz nekem?

- Valld be őszintén, Deate, ha elmondom neked, Cole hívásának valódi okát, mit tettél volna? – pislogok fel rá jelentőségteljesen.

- Megkerestem volna és… - szűri fogai között a befejezetlen mondatot.

- Ezért nem akartam neked elmondani, mert tudtam, forrófejűen kezelnéd a helyzetet – sóhajtom, a szemeim forgatva.

- Hogy másként kezelhetném, ha tudom, hogy fájdalmat okoz neked az a barom? – tárja szét karjait tanácstalanul.

- Nem is várom el, hogy másként viselkedjél és hálás is vagyok azért, mert szeretnél megvédeni. De azt nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba, mert megvertél egy feltörekvő énekes palántát, aki történetesen az ex-barátom szerepkörét is betölti. Mit szólna hozzá a nagy VORTEX igazgató apánk, ha meglátna a milliónyi pletykalap címoldalán? – kuncogok fel.

- Lehet büszke lenne rám, amiért megvédtem a becsületed – húzza ki magát.

- Álmaidban, te hős lovag – nevetek fel, átkarolva a derekát. – Köszönöm, hogy mindenben a segítségemre vagy, de ezt szeretném egyedül elintézni. Rendben?

- De, ha bármiféle segítségre lenne szükséged, például, ha be kell verni egy orrot vagy ilyesmi, akkor remélem, nem felejted el a számom, mert már egy ideje érik a dolog, hogy megmutassam neki, mekkora fájdalmat is okozott az én drága hugicámnak – karol át ő is, egy hatalmas puszit nyomva a hajamba.

- Köszönöm, Deate!

- Bármikor, Ciara! – szorongat meg.

A nagy összeborulásunkat a telefonom rezgése szakítja félbe, melynek hallatán nyugtalanul felsóhajtok.

- Az „egyedül elintézem” kategóriába beletartozik az is, hogy nem fogadhatom a hívást helyetted? – enged el, a csengőhangom egyre hangosabbá váló dallamát hallgatva.

- Figyelmen kívül hagyhatnánk – lököm kezébe a készüléket, arra biztatva, hogy felvegye.

Egy lusta mosoly kíséretében a füléhez emeli. Mély hangján dörmög bele.

- Igen?

A válasz hallatán egyik szemöldöke érdeklődve emelkedik fel. Rám pillant.

- Wayne arról érdeklődik, ki vagyok és miért én vettem fel a te általad megadott számon hívható telefont – szélesedik ki mosolya.

Arcom bíborvörösre változik, ahogy a készülék után kapálózom.

- Add már ide, te tökfej! – kapom el a karját.

- Ne haragudj, Wayne, de mielőtt átadnám a telefont az általad keresett hölgynek, mesélnél egy kicsit magadról? – hallgat el egy pillanatra. – Hogy mire vagyok kíváncsi? – kérdezi töprengő hangon. – Mindenre, amit úgy gondolsz, érdemes lenne elmondanod magadról, mielőtt elengedem veled Ciarat egy randevúra – dönti el a választ.

- Deaton! – sipítok rá idegesen.

- Igen? – emeli el halál nyugodtan a telefont a fülétől.

- Azonnal fejezd be! – förmedek rá, a hátára vetve magam.

A következő pillanatban a szőnyegemen kötök ki, az oldalamon fekve. Lábaimmal a bátyám derekát fonva körül, miközben lefogom az egyik karját, hogy elérjem a másikat, amelyikben a telefont tartja a füléhez.

- Elnézésedet kérem az érdekes háttérzajokért, de nyugodtan folytasd, hallgatom minden szavad – kuncogja a vonal túloldalán lévő fiúnak.

- Add ide a telefont, Deate! Nem szólok többször – figyelmeztetem.

- Tessék! Már úgyis megtudtam mindent, amit akartam – vigyorog rám a kezembe nyomva.

- Utállak! – jelentem ki, feltápászkodva a szőnyegről. – Hé, szia! – szólok bele szuszogva.

- Ciara? Tényleg te vagy az? – érdeklődik kétkedő hanghordozással.

- Igen, én lennék, és ne haragudj, csak a bátyám szeret kihozni a sodromból – sóhajtom, kifelé tessékelve az említettet a szobámból.

- Csak okosan, CiaSky! – kiabál még vissza a folyosóról, mielőtt rácsapnám az ajtót. – Semmi rosszalkodás, kiscica!

- Idióta! – mormogom bosszankodva.

- Ezt nekem címezted? – kérdezi Wayne meglepődötten.

- Ó, dehogy! Vagy tán illene rád ez a jelző? – húzom mosolyra a szájszegletem.

- Állapítsd meg inkább te. Lesz lehetőséged rá holnap este, ha esetleg nincs szándékodban visszamondani a meghívásom. Bár reményeim szerint nem fogsz kikosarazni, mielőtt kapnék tőled egy esélyt a bizonyítás érdekében - mélázik el, gondolkodó hangnemet hallatva. - Kérlek, erősíts meg, nehogy hiú ábrándokba kergessem magam.

- Holnap estig még bármi megtörténhet – kuncogom a párnáim közé süppedve.

- Ne kínozz, te lány! – dorgál meg játékosan. – Inkább most mond meg, ha visszautasítasz, minthogy holnap törd össze a szívem apró darabokra.

- Mit tennél annak érdekében, hogy ne hagyjalak kétségek között?

- Mit szeretnél, mit tegyek?

- Azt neked kellene tudnod. Én nem mondhatom meg, meddig menj el. Neked kell tisztában lenned a saját korlátaiddal.

- Szépen visszakoztál a válaszadás elől – feleli mosolygós hangon. – Mit szólnál, ha a holnap esti vacsora alkalmával mutatnám meg, meddig vagyok képes elmenni? Túl hosszú lenne szavakba önteni – dörmögi a fülembe, melynek hallatán jólesően borzongom meg.

- Hogy utasíthatnám vissza ezt az ajánlatot? – hunyom le szemeim egy pillanatra.

- Elképzelni sem tudod, mennyire boldoggá tesz a válaszod.

- Tudod már, hol találkozzunk? – meredek a plafonra ábrándosan.

- Miért nem engeded, hogy elmenjek érted? – sóhajtja.

- Mondtam már, nem szeretnék mindent elárulni magamról idő előtt – mosolyodom el csalódott hangja hallatán.

- Még mindig azt feltételezed rólam, hogy zűrös srác vagyok? Ezért nem akarod, hogy megtudjam, hol élsz?

- Nem gondolok rólad semmi ehhez hasonlót, Wayne. De sajnálatos módon tanulni kényszerültem az előző kapcsolatomból, ezért késleltetném a házunk bemutatásának pillanatát, ha nem gond számodra.

- Legyen, ahogy akarod – bosszankodik. - Ám így oda lesz a meglepetés varázsa a helyszínt illetően.

- Tervezd úgy, hogy ne legyen – harapom be az alsó ajkam.

- Megnézted a jegyzettömböd, mióta elváltak útjaink? – érdeklődik pár másodperc hallgatás után.

- El is feledkeztem róla. Mit írtál a lapra? – ülök fel hirtelen a táskám után kutatva.

- Maradjon meglepetés – leheli a fülembe.

- Csak addig lesz az, míg meg nem találom a táskám – állok fel az ágyról.

- Mit szólnál ahhoz, ha holnap hétkor találkoznánk a St. James’s Parkban?

- A kedvenc helyem – torpanok meg a szoba közepén. – Honnan tudtad?

- Ráéreztem.

- Megfelel az időpont. Hétkor ott leszek.

- Örülök. S nem is zavarlak tovább. Hagyom, hogy rápihenj a holnapi randevúnkra.

- Ez kedves tőled – találok rá a táskámra, amibe bele túrva nem találom a halványzöldszínű post-it tömböt, ezért feltúrom a körülötte lévő táskák halmát. Az egyik papír tasakba bukkanok rá. – Megtaláltam a nekem szánt üzeneted – újságolom el neki.

- Aludj jól, Ciara! – köszön el tőlem somolygós hangon.

- Hé, ne tedd le! – emelem meg a hangom, hevesen ellenkezve.

Ám mielőtt vehemens szavaim elérhettek volna hozzá, a hívás megszakad és a telefon csendbe burkolózva búg tovább, a fülemnél pihenve.

Csalódottan ejtem magam mellé a kezem. Duzzogva biggyesztem le ajkaim, amiért csak úgy kinyomta, a búcsúzását követően.

Végül tekintetem a másik kezemben tartott halványzöld tömbre siklik. Sóhajtozva sétálok vissza az ágyhoz. Lehuppanok rá. A telefont magam mellé ejtem és két kezem közé veszem a post-it lapokat, a felső darabra pillantva. Elmosolyodom a sorokat olvasva. Halkan felnevetek, mielőtt a párnáim közé dőlnék. Arcom az egyik díszpárnába temetem.

- A bolond – somolygom, hitetlenkedve rázva meg a fejem.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/03/07/a-felejtes-keplete-3

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/04/10/a-felejtes-keplete-5

A felejtés képlete #3

Sokkoló telefonhívás

 

Teljesen lesokkolódom az iménti jelenettől, ezért alig érzékelem a körülöttem történő eseményeket. Mikor egy kéz esik a vállamra, összerezzenek.

- Ciara? Minden rendben? – érdeklődik Aqua aggodalmas pillantást lövellve a másik oldalon álló Deate felé.

- Álmodom?

- Miről beszélsz CiaSky? – ráncolja a homlokát.

- Valóban megtörtént? – mélázom el a történteken, felidézve az arcomra nyomott csók érintését.

- Micsoda?

- A fiú, akivel az előbb beszéltem – pillantok rájuk felváltva. – Tényleg elhívott vacsorázni?

- Mit csinált? – feszül meg mellettem Deate. – Remélem nemet mondtál neki, CiaSky. Nekem nem tetszik a srác.

- Nem is ismered, DoDeat. Ez egy tökéletes alkalom arra, hogy elfelejtse Co… - hal el hangja a volt barátom nevének kiejtése közben, majd bocsánatkérően pillant rám, amiért szóba hozta.

- De miért egy agyontetovált, piercinges srác mellett lenne tökéletes az alkalom? – fújtat idegesen.

- Nincs is agyontetoválva – ellenkezem.

- Miből gondolod, hogy nincs? Csak a karját láttad – akadékoskodik tovább.

- Hallgass már el! – állítja le Aqua. - Ha Ciara el akar menni, akkor elmegy. Nem mondhatod meg neki, hogy mit csináljon, vagy mit ne. Már rég elmúlt húsz.

- Legyen, de ha megmeri bántani, velem gyűlik meg a baja – morogja.

- Akkor elmész vele? – érdeklődik barátnőm, csillogó szemekkel pislogva rám. - Baromi jól néz ki.

- Azt hiszem igent mondtam – töprengek el a párbeszédünkön.

- Komolyan? Akkor menjünk, és vegyünk neked valami eszméletlen ruhakölteményt, hogy elkápráztathasd – kapja el a karom a legközelebbi ruhabolt felé rángatva. - Nem mintha egy agyon hordott, elnyűtt szettben nem lennél észbontó.

Aqua végig rángat az összes ruhabolton, melyekből egy halom ruhával távozunk a kasszától. Beszerezünk pár olyan elbűvölő szerelést is, amelyek az énekesnővé válásomhoz elengedhetetlenek, hiszen a sztárok nagyon is adnak a külsejükre. Emiatt költenünk kell pár rendkívül drága magas sarkúra és elegáns cipőre is, amik a ruha szettekhez illenek. Az egyik üzletben rábukkanok egy halványzöld, pánt nélküli alkalmi ruhára is. Alacsony termetem végett a földet súrolja, még magas sarkúban is. Ám képtelen vagyok ott hagyni, ezért kifizetem a hitelkártyámmal.

Az üzletből történő távozásunkkal már annyi táskát cipelünk magunkkal, hogy alig érzem az ujjaim. De mielőtt végleg elhagynánk a bevásárlóközpontot, elsétálunk egy ékszerbolt előtt, melynek kirakatában megpillantok egy gitár alakú medált. Azonnal megtorpanok.

- Mi az, CiaSky? Valami baj van? – érdeklődik Deate, észrevéve lemaradásom.

- Az a medál… – hal el hangom a kirakathoz sétálva.

- Szeretnéd? – kérdezi, mire rábólintok kábultan. – Egy pillanat és jövök – jelenti be, mielőtt eltűnne az üzletben.

Két perccel később egy apró dobozzal tér vissza, melyet mosolyogva a kezembe nyom.

- Születésnapi előajándék – somolyog rám azzal a jellegzetes mosolyával.

- De az csak három hónap múlva lesz – pislogok rá.

- Gondolj rá úgy, mint egy emléktárgyra, mely az új életed első napját idézi fel benned.

- S még anyura is emlékeztet – emelem tekintetem a kezemben tartott dobozra.

- Fel szeretnéd most venni? – ejti vállamra kezét Aqua.

Hevesen rázom meg a fejem. Nem érzem helyén valónak, hogy viseljem. Úgy gondolom, akkor fogom elsőként felvenni, ha már végérvényesen is úgy érzem, a helyes útra léptem. Ám még nem sikerült rátalálnom. Csak bolyongok a közelében.

- Menjünk haza – suttogom a kijárat felé lépkedve.

Az autóhoz érve, bezsúfolunk minden táskát a csomagtartóba, meg jó néhányat a hátsó ülésre is. Hazafelé vesszük az irányt, miközben hallgatagságba burkolózunk. Egyikünk sem érzi azt, hogy bármit is mondanunk kellene. Ezért bekapcsolom a rádiót, hogy elnyomja a csend irritáló jelenségét.

Aqua félúton szólal meg először, mondandóját hozzám intézve.

- Mikorra beszélted meg a találkozót? – érdeklődik a két ülés között előrehajolva, hogy az arcomra lásson.

- Holnap estére.

- Megadtad neki a címünket? – kapja felém Deate a fejét döbbenten.

- Dehogy adtam. Megkértem, hogy találkozunk ott, ahova megyünk.

- S hova mentek?

- Arról nem volt szó – töprengek el a kérdésen.

- De, ha nem jön házhoz és nem is mondta meg, hova menj, hogyan fogtok egymásra találni? – vázolja fel a helyzetet Aqua, kérdés formájában, amint behajtunk az udvarunkra a kapun keresztül.

- Reményeim szerint sehogy – dünnyögi Deate, a garázsajtó gombját megnyomva.

- Ne légy ennyire ünneprontó, DoDeat – csapja vállon Aqua.

- Te pedig ne bántalmazz, Aquamarine – fordul felé mérgelődve, mielőtt a szemem forgatva elhagynám az autót.

Miután berohanok a házba, hogy magam mögött hagyjam a szópárbajba keveredett párost, a konyhában Lupitával találom szemben magam.

- Kedvesem, nem vagy éhes? – mosolyog rám, hangjában némi dél-amerikai akcentussal.

- Mi a választék? – ülök fel az egyik bárszékre, a konyhapultra támaszkodva.

- Készítettem Jerk csirkét, kétféle körettel, hozzá amerikai káposztasalátát, valamint összeütöttem neked a kedvenc Jambalaya tálat, ahogy szereted. Desszertnek sütöttem citromos pillecukor kockát, de ha szeretnéd, készíthetek epres chiapudingos palacsintát is – sorolja fel a választékot, egy hatalmas pohár barackos juicet tolva elém.

- Máris éhes vagyok. Imádlak, Lupe – hajolok át a pult felett, egy cuppanós puszit nyomva az arcára.

- Ne butáskodj, gyermekem, inkább mond, mit ennél szívesen – nevet fel zavartan.

- Egy nagy adag Jambalaya-t kérek és egy kis káposztasalátát mellé. De hagyjad csak, majd én elkészítem magamnak – ugrok le a székről, melléje pattanva.

- Nem szükséges, már ki is mertem – nyomja kezembe a hatalmasra púpozott tálat.

- Te egy angyal vagy – jelentem ki elérzékenyülve.

- Jaj, nehogy megríkassál, kislányom – törli meg szemeit elhomályosuló tekintettel. – Szívesen gondoskodom rólatok, ezt te is tudod.

- Bár apu is így vélekedne erről – sóhajtom, a konyha asztalhoz sétálva.

- Ő is így gondolja, csak nehezen mutatja ki az érzéseit, mióta… - hal el hangja.

- Mióta anyu meghalt – fejezem be helyette a mondatot. - Észrevettem.

- Csak idő kell neki, kedvesem.

- Mégis mennyi? Több mint két éve ránk sem hederít – piszkálom meg villámmal az előttem lévő ételt. – Nekem is hiányzik, mégsem temetkezem bele a rengeteg tennivalómba, hogy a családommal egy rohadt percet se tudjak eltölteni – akadok ki, miközben Deate és Aqua kezükben a rengeteg a táskával besétál a helyiségbe.

- Mi történt? – olvad le a mosoly az arcukról, amint észreveszik érzelmektől zavaros arckifejezésem.

- Ciara édesapátok viselkedését sérelmezi – felel helyettem Lupita, kezét a vállamra ejtve.

- Ne is törődj vele, CiaSky. Hamarosan könyörögni fog, hogy még több időt tölthessen el velünk – vigyorog rám Deate, egy kacsintás kíséretében.

Arcomra egy halvány mosoly kúszik.

- Legyen igazad.

- Mi ez az isteni illat? – szippant bele a levegőbe Aqua, csillogó szemekkel pillantva a házvezető nőnkre.

Lupita nekik is felsorolja a választékot és egyenként szed mindegyiknek egy tálra a kívánt ételből. Miközben faljuk magunkba a finomságokat, Mr. Benson csatlakozik társaságunkhoz kipirultan.

- Jó étvágyat! – mosolyog felénk a homlokát törölgetve.

- Nem tetszik éhesnek lenni? Egyen velünk, kérem – húzom ki a mellettem lévő széket, hellyel kínálva.

- Nem lenne helyén való kisasszony, majd később megebédelek – szabadkozik.

- Ne butáskodjon, Mr. Benson. Egyen velünk – áll fel Deate az asztaltól, hogy hozzánk vezesse a középkorú férfit, aztán Lupitához fordul. – Gyere, Lupie, családi ebédet tartunk – kapja el a kezét, őt is asztalhoz húzva.

Közben Aquaval az asztalra hordjuk az ételekkel teli pakolt tálakat, némi evőeszköz kíséretében. Deate pedig a barackleves kancsót kapja fel, két poharat egyensúlyozva a másik kezében.

Miután minden a helyére kerül, nevetgélve, hatalmas élménybeszámolók közepette fogyasztjuk el a finom ebédet, melynek egy ajtó csapódás vett véget.

Érdeklődéssel a tekintetünkbe fordulunk a bejárati ajtó irányába.

- Lupita! – kiálltja el magát, amint beér a házba.

A házvezetőnőnk azon nyomban felpattan az asztaltól és eléje siet. Mr. Benson vele egy időben hagyja el baráti társaságunk és zavartan ácsorog a konyha közepén, mikor apánk belép a helyiségbe. Amint szembe kerülnek egymással, mind a ketten megtorpannak.

- Uram! – üdvözli.

- Jó napot, Mr. Benson! Hogy áll a kertfelújítás? – érdeklődik, beljebb lépve. – Jövő héten szeretnék egy fogadást tartani. Egy új tehetséget szeretnénk felfutatni és bemutatni a nagy közönségnek. Ám nincs rá megfelelő helyszín, ezért szeretném itt megtartani. Elkészül addigra?

- Mindent megteszek, hogy a végére érjek a felújításnak, uram.

- Nem is vártam mást – sandít rá jelentőségteljesen. – Lupita, ebédelni szeretnék. A dolgozó szobámban leszek. Oda hozza – fordul meg, elhagyva a konyhát, elvonulva az említett hely irányába.

- Neked is, szia, apu – dünnyögöm utána, tálba ejtve a villám.

- Gyere, menjünk és próbáld fel a legújabb szerzeményeink – kapja el a karom Aqua, az emelet felé húzva.

- Vásárolni voltatok, kedvesem? – somolyog ránk Lupita a pult mögül, miközben apánknak készíti elő az ebédet.

- Felújítottuk Ciara ruhatárát, hogy elérje álmai vágyát – avatja be terveinkben Deate.

- Mi az álmai vágya, kisasszony? – érdeklődik Mr. Benson, egy pohár vizet kortyolgatva.

- Hogy visszakapjam az apukám – fordulok el zavartan, elmorzsolva egy könnycseppet az arcomon.

- S ezt úgy fogja elérni, hogy énekesnőt faragunk a mi kicsi lánykánkból, ezzel felkeltve az apánk figyelmét – fűzi tovább célkitűzéseink Deate.

- Te leszel a legszebb énekesnő, kislányom – jelenti ki minden bizonyossággal a hangjában Lupita, kezében egy tálcával, hogy elvégezze a megparancsolt feladatot, amit Richard Vox követelt tőle.

Miután Mr. Benson is visszatér a kertfelújítási teendőkhöz, Aquaval elvonulunk a szobámba, kezünkben a rengeteg táskával, melyek a szerzeményeink rejtik magukba. Ám Deate a lányos programot kihagyva, inkább elpályázik otthonról, hogy a szavait idézve visszaszerezhesse a férfiasságát.

A szobám rejtekében barátnőm elterül az ágyon, a párnák közé temetkezve.

- Hihetetlen, hogy ilyen kényelmes helyen aludhatsz – sóhajtozik a szemeit lehunyva.

- Ha már ennyire tetszik, itt alszol este? – borítom ki a táskák tartalmát a gardrób melletti fotelbe.

- Sajnos ma nem tudok, anyuék áthívták a nagyiékat vacsorára és nem hagyhatom ki. De mit szólsz a holnaphoz?

- Holnap találkozom Waynenel – vonom fel szemöldököm kérdőn.

- Megvárlak, és egyből beszámolhatsz mindenről – ül fel és az ágy szélére mászik, rám bámulva, felcsillanó szemekkel.

- Ha elbírod viselni Deatet egy egész este folyamán, felőlem – tárom szét a karjaim.

- Megoldom – legyint. – De most mesélj. Mi mindent tudhatunk erről a Wayneről? – ejti ki érdekes hangsúllyal a nevét.

- Igazából semmit – vonok vállat.

- Biztos van valami, amit megtudtál róla – somolyog. – Mesélj a hangjáról, a mosolyáról, mindenről, amit a beszélgetés során megtudtál róla. Mi volt az oka, hogy igent mondtál neki?

- Szép a szeme.

- Ennyi? Emiatt mondtál igent neki? – kérdezi csalódottan.

- Mit akarsz hallani?

- Mindent. Bármit.

- Esetleg holnap minden másról is megtudhatsz egy keveset.

- A kevéssel nem érem be. Én mindent tudni akarok.

- Gyere, segíts elpakolni – forgatom meg szemeim szórakozottan, kezembe véve egy fekete csipkés topot, melyet feligazítok egy fogasra.

Miután telepakoljuk a gardrób fogasait a vásárolt ruhadarabokkal, kellően kifáradunk a beszélgetésben. Aqua nem képes feladni az információgyűjtést, ezért megállás nélkül tovább faggat. Érdeklődik Wayne hangjáról, a karján végig futó tetoválásokról, a szeme színéről, az elképesztő mosolyáról. A kérdések áradata végelláthatatlannak tűnik, ezért kifulladva dőlök el a baldachinos ágyon.

- Hallgass már el, kérlek! Túlságosan telhetetlen vagy – sóhajtok.

- Csak érdeklődő, semmi több – vetődik mellém a párnák közé. – Tudni szeretném, kinek a karjai közé engedlek.

- Még én magam sem ismerem, Aqua.

- De szeretnéd megismerni? – fordul oldalra somolyogva.

- Talán.

- Nem is válaszoltál az autóban feltett kérdésemre. Hogyan fogtok egymásra találni, ha nem beszéltetek meg semmi konkrétat?

- Elkérte a – hangzik fel a csengőhangom tompa hangja. – telefonszámom.

- Szerinted ő hív? – ül fel izgatottan a mozdulataim figyelve, miközben a táskám után kutakodok.

- Jósnak képzelsz, Aqua? – mormogom a bevásárló táskák közé túrva.

Amint megtalálom a keresett darabot, előhalászom belőle a dallamosan csengő készüléket, melyet a jegyzettömbömmel együtt húzok elő. Érdeklődve pillantok a kijelzőre, melyen egy ismeretlen szám villog. Barátnőm felé fordulok, instrukciókért. Ám kérdésem feltevése nélkül is a hívás fogadására sarkall, ezért a megfelelő gombra kattintva, a fülemhez emelem a készüléket.

- Igen? – szólok bele félénken, magamra sem ismerve.

- Ciara?

- Kivel beszélek? – bizonytalanodom el.

- Ennyi idő után már meg sem ismered a hangom? – kuncog bele a készülékbe.

- Mit akarsz? – keményedik meg a hangom, amint felismerem.

Aqua homlokráncolva figyeli merevvé vált testtartásom.

- Ó, mi ez a stílus, édesem?

- Te csak ne édesemezz! – csattanok fel. - Mit akarsz tőlem?

- Kivel beszélsz? – suttogja oda Aqua, mellém sétálva.

- Úgy hallottam apád egy fogadást rendez jövő héten. Szeretném, ha engem is bejutatnál – vallja be felkeresésének valódi okát.

- Hogy te mekkora egy… - szűröm fogaim között, a méregtől remegve.

Aqua az idegességem láttán, kikapja kezemből a telefont, hogy kinyomja a hívást.

- Ez Ő volt? – kérdezi feszülten.

- Az a seggfej azt kérte tőlem, jutassam be a fogadásra, amiről apu beszélt – fújtatok.

- Ezt nem mondod komolyan!? – döbben le. – Hét hónap után tényleg ez az első, amivel fel tud keresni?

- Volt képe csak úgy felhívni. Miután elhagyott… - peregnek le arcomon a fájdalom könnyei.

- Jaj, Ciara! – karol át védelmezően. – Ne is törődj azzal a barommal.

- Miért képes még mindig bántani? Miért szeretem őt még mindig? – zokogom a vállába, szorosan belékapaszkodva.

- Akarod, hogy felhívjam Deatet? Tudom, ő az, aki képes egy pillanat alatt megnyugtatni.

- Ne szólj neki erről, Aqua. Csak még jobban kiakadna, és felkeresné Colet – kapok levegő után. – Annak a találkozásnak nagyon nem lenne jó vége – szipogom.

- Véleményem szerint, nem kellene hallgatnunk erről a hívásról, Ciara. Úgy érzem, ebből semmiféle jó nem fog kisülni.

- Abból sem, ha beszámolunk róla a bátyámnak.

- Ez nem tetszik nekem – ingatja meg a fejét.

- Többet nem beszélünk róla, Aqua. Rendben? Mintha meg sem történt volna és nem is történt. Ez csak egy rossz álom volt. Semmi több – fújom ki lassan a levegőt. - Felejtsük el!

- Mondtam már, hogy ez nem tetszik nekem? – akadékoskodik tovább.

Ám mielőtt válaszolhatnék, a telefonom csengőhangja újra aktivizálja magát. Dallamosan zengő taktusaitól megborzongok. S félve pillantok az Aqua kezében tartott készülékre.

Előző rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/02/11/a-felejtes-keplete-2

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/04/07/a-felejtes-keplete-4

Carania #1

Sötét felhők gyűltek össze az égen, mikor éppen egy tisztás közepére sétáltam. Teljesen egyedül álltam a semmi közepén. Egy árva lélek sem volt a közelben. A lágy szellő szelíden megcirógatta az arcom és lebbentette fel kócos, gesztenyebarna hajamat a vállamról, miközben a félelem hulláma söpört végig a testemen. A jobb lábamat felemelve, hogy megtegyek egy lépést előre és kiderítsem, hol vagyok éppen, olyan érzés kerített a hatalmába, mintha valaki figyelne. De mikor körülnéztem, fülemben lüktető véremmel és hevesen dübörgő szívemmel a mellkasomban, nem láttam senkit. Még mindig egyedül voltam. Legalábbis én azt gondoltam, hogy így van.

Végül elindultam az egyik irányba.

Egyre előrébb haladva, megpillantottam egy kisebb utat, amely a közelben álló erdőbe vezetett befelé, én pedig 'Minden mindegy.' alapon, arra vettem az irányt. A poros úton haladva, egyre beljebb értem a fák közé és közben egyre sötétebbé vált körülöttem minden. A hátam mögül ágreccsenés hangja csendült fel, melynek hallatán ijedten kaptam hátra a fejem, hogy tekintetemmel megtaláljam a hang forrását. A lépteimen nem lassítottam, sőt a félelem hatására, mely már teljesen eluralkodott a testemen, egyre gyorsabbra vettem a tempót, annak érdekében, hogy minél előbb kikerüljek erről az egyre inkább besötétedő helyről. De még az igyekezetem ellenére sem bukkantam rá a kifelé vezető útra.

Lépteim lassan kocogássá váltak az immár füvessé vált avaron. Idegeimet egy újabb hang borzolta össze, melyet ismételten egy közelebbről érkező ágreccsenés adott ki. Másodpercekkel később, már csak azt vettem észre, hogy egy erős kar lerántott a földre, mielőtt a fejem felett elzúgatott volna egy hatalmas vörösen izzó gömb, hogy a tőlem két méterre álló fa törzsébe csapódjon.

Az ütközést követő pár másodpercben, vagyis jobban mondva inkább percekben, még felfogni is képtelen voltam azt, ami az előbb történt. Egyedül a szívem heves dübörgése emlékeztetett arra, hogy valami rendkívüli eseménynek lehettem szemtanúja. S talán a hozzám préselődő meleg felsőtest is erről tanúskodott, ami nem kis fejtörést okozott a számomra. Ugyanis roppant kíváncsivá tett a gondolat, hogy valaki megmentette az életemet, és ennek következtében az is nagyon elkezdett foglalkoztatni, mégis ki volt az, aki veszélybe sodorta azt.

Ám túl sokáig nem tudtam ezeken a felmerülő kérdéseken törni a fejem, mert a rám nehezedő súly eltűnt rólam, magával ragadva a biztonságérzetem, amit a közelsége adott.

Levegő után kapva, megéreztem magam körül egy édeskés illatot, mely körüllengte mindenemet, és testemet ismételten átjárta a nyugalom lágy szellője, miközben szemeim önkénytelenül csukódtak le.

De mikor a hűvös szellő megrezegtette a faleveleket körülöttem, észhez tértem és ijedten pillantottam fel, az előttem állóra, kinek smaragdzölden izzó tekintete egyből fogságba ejtette az enyémet. Alig bírtam levenni róla a szemem. A közelsége és a kezem után nyúló karja, mely lágyan érintette meg ujjaim hegyét, egyből egy másik világba repített át, teljesen kizárva tudatomból a külvilágot. Érintése nyomán, édes bizsergés remegtette meg az egész testem, miközben úgy éreztem, mintha kis szikrák pattognának végig a bőröm mentén, meleg érzést hagyva maguk után. Ám mielőtt még jobban belelovalhattam volna magam a szép szemű idegen érintéseibe, szemem hirtelen kipattant és a szobám csendjében találtam magam, a „Sweet Dream” feliratos takarom fogságában.
S ekkor kellett rádöbbennem, hogy ez már megint csak egy álom volt, és semmi több...

A felejtés képlete #2

Döcögős kezdetek

 

Deaton, édes álmomból rángat vissza a valóságba.

- Ciara, ébresztő! Hasadra süt a nap! – kelteget.

Elhúzza a sötétítőt az ablak elől, beengedve azt a rengeteg fényt rajta.

- Mit akarsz már? - húzom fejemre a takarót nyűgösen.

- Készülődj, vásárolni megyünk! - rántja le rólam a meleg anyagot, ellentmondást nem tűrően.

A párnámért kapok, hogy a fejemre nyomjam tiltakozásom jeléül.

- Mégis minek?

- Azt majd idejében megtudod, de most készülődj. Fél óra és indulunk – jelenti ki.

Összehúzott szemmel pillantok fel rá a párnám alól. Azon merengve, mégis mi járhat abba az őrült fejében, amelyen a szőkés barna haja csakúgy meredezik mindenfelé.

Ám bármennyire erőlködöm, nem jutok semmi érdemlegesre. Deate nem szándékozik kifejteni szándékait. Helyette egy hatalmas vigyorral az arcán kisétál az ajtón és mielőtt elérné a lépcső tetejét, amely a földszintre vezet, megfordul és visszakiabál a szobába.

- Ó, el is felejtettem mondani - tart egy hatásvadász szünetet, majd egy idegtépő másodperc múltán folytatja. - Aqua is velünk tart – csillannak meg zöld szemei, amelyek ugyanolyan színárnyalatot öltöttek, mint az enyémek.

A név hallatán eluralkodik rajtam valamiféle mennyei nyugalom. Aqua már az óvoda óta része az életemnek. Nagyon hasonlítunk egymásra, mind külsőleg és mind belsőleg is egyaránt. Bár van egy pont, amelyen ellentétek vagyunk, mégis úgy érzem ő a másik felem. Ő az egyetlen olyan személy az életemben, Deaten kívül, akivel bármit meg tudok beszélni.

Miután sikeresen felfogom, hogy ez lesz életem egyik legkimerítőbb napja, kiverekedem magam a takaró alól és elvonszolódom a fürdőszobáig. Beállva a zuhanykabinba, megnyitom a csapott, mire az arcomra zúdul a langyos víz. Segítségével felébredek egy hangyányit.

Az ébresztési kísérletet követően, magamra tekerek egy barackszínű flottír törülközőt. A hajam hagyom a vállamra omlani. Egy kis szempillaspirált viszek fel a pilláimra és már ki is lépkedem a folyosóra, egyenesen a szobám véve célba.

Amikor beérek a megszokott környezetbe, ahol az időm javarészét töltöm, a gardróbom felé indulok, hogy kiválasszak valami elfogadhatót. De mielőtt léptem volna egyet, megtorpanok az ajtóban.

Deaton látványa a gardróbomba bújva, teljesen lesokkol. Nem elég, hogy kirángat az ágyból, hogy elráncigáljon legjobb barátnőmmel egy vásárlás erejéig, de még a szekrényembe is kutakodik. Tisztában vagyok vele, én kértem a segítségét, de azért időnként visszafoghatná magát. Legalább egy kicsit.

Az idegeim pattanásig feszülnek, amint észreveszem, hogy alig maradt néhány ruhadarab a fogasokon.

- Deate?! Mégis mi a francot művelsz a ruháimmal? - érdeklődöm higgadtan, miután tudatlanul beljebb sétálok a szobába.

- Szelektálok – válaszolja röviden, egy újabb halom ruhát szórva a zsákba.

- Mégis miért? – kezdek ingerülté válni.

- Mert például ez itt - fordul felém egy elnyűtt, túlhasznált pulcsival a kezében. - már nem szexi - jelenti ki a szelektálásra szánt kupac tetejére hajítva.

- De az a kedvenc pulcsim – kerekednek el szemeim mérgemben.

- Attól még ronda - von vállat, rám se hederítve.

- Dominic Deaton Vox, azonnal fejezd be azt, amit művelsz és hagyd el a szobám! Most rögtön! - parancsolok rá, végérvényesen kitérve a hitemből, amiért az ízlésem ócsárolta.

- Most meg mi bajod? Csak segíteni akarok – néz rám a homlokát ráncolva.

- De nem gondolod, hogy túlzásba viszed a segíteni akarást? – lépkedem oda hozzá a zsákra sandítva, végül a szavak bennszakadnak, mikor megpillantom a kedvenc nyári ruhám a halom tetején. - Ezt meg mégis miért akartad kidobni? Még anyutól kaptam, mielőtt – ezernyi könny lepi el a szemem, amint a kezembe veszem.

Az idegességtől zihálni kezdek.

- Nyugalom, Ciara, semmi gond – látja át a helyzetet rögvest, karjai közé emelve.

Az ágyhoz sétál velem és leereszt lassan a kényelmes párna halomra.

- Nincs semmi gond, kiscicám. Nem történt semmi komoly - tűzött el egy tincset az arcomból, megnyugtatóan simítva végig a hátam. - Csak lélegezz nagyokat. Ki és be, ki és be – mutatja meg. - Ez az CiaSky, nagyon ügyes vagy - mosolyog rám halványan, letörölve arcomról a könnyeket.

Amint megnyugszom, elfekszem az ágyon és hátat fordítok neki, hogy elrejtsem előle zaklatottságom. Ám a bensőmben dúló érzelmek így is körém sűrűsödnek, ezért mögém fekszik az ágyra és védelmezően átkarol. Összegörnyedem vigasztalásának impressziójára.

- Annyira hiányzik, Deate! - szipogom a párnába, mikor levegőhöz jutok a zokogástól.

- Tudom, kiscica. Nekem is. Nagyon! - suttogja a hajamba, szorosabban húzva magához.

- Miért nem maradt itthon? – sóhajtok fel. - Miért kellett azzal a géppel elutaznia? - folyik le egy könnycsepp az arcomon.

Ám válasz nem jön. S nem is várom. Hiszen egyikünk sem tudja, igazából mi is lenne erre a kérdésre a legjobb válasz.

Az emlék, mikor utoljára láttam, az emlékezetembe vésődött. Több mint két év telt el azóta a nap óta. Úgy rémlik, Aquahoz készültem egy ott alvós születésnapi bulira és anyu nem akart elengedni, mert már meg volt a programunk aznap estére. Ezért állandóan a nyomában voltam és könyörögtem neki, de ő megrendíthetetlenül kiállt álláspontja mellett. Végül akkor lett elegem a kiskutyaszemek meresztéséből, mikor láttam milyen jókedvűen, pirospozsgás arccal és szürkéskék csillogó szemeivel pakol mindenféle ruhadarabot a bőröndjébe. Láttam rajta, hogy semmi esélyem a döntése megmásításában. Teljesen máshol járt fejben.

Ahogyan rám emelte elködösült tekintetét, tisztán láttam, hogy ő már a los angeles-i aréna színpadán áll és nevetve énekel a közönségének. Mindig így viselkedett a fellépései előtt. Ő volt a világ legszebb hangú énekesnője. Scarlett Gaylie, kit még tinédzserként fedezett fel egy tehetségkutató az Államokban. Pár évvel a műsor lezajlása után találtak egymásra apánkkal, Richard Voxszal, ki menedzserként egyengette tovább az útját.

Azonban ez a fellépése más volt, mint a többi. Ezúttal egyedül kellett repülőgépre szállni, mert apám london-i cégének, a VORTEX Lemezkiadónak megnyitója is aznapra esett, mint az utazás időpontja.

Mikor megérkezett a taxija, mely a reptérig vitte, anyai csókkal és hatalmas öleléssel búcsúzott tőlünk, miközben a fülünkbe gügyögte, mennyire szeret minket és, hogy mennyire fogunk neki hiányozva, de ne aggódjunk három nap múlva ismét itthon lesz. De én még mindig nehezteltem rá, amiért nem engedett el, így még csak annyit sem mondtam neki, hogy „Szia!”, csak hagytam elmenni. Azóta milliószor megbántam, hogy ilyen gyerekesen viselkedtem. Ha tudtam volna, hogy az lesz az utolsó lehetőségem, hogy hozzászóljak, biztos nem hagytam volna annyiban, sőt el sem engedtem volna. Magamhoz láncoltam volna és többet nem eresztettem volna szabadon.

Ám az a legszörnyűbb az egészben, hogy ez mit sem változtat a történteken és hibásnak érzem magam, hogy így elengedtem és nem tettem ellene semmit. Egyszerűen ez a május 14-i nap a keresztemmé vált és nem tudok megszabadulni tőle.

- Ciara - suttogja a fülembe édesen, elfojtva a gondolataim okozta érzelmi válságot.

- Igen? - nézek rá a vállam felett, elhomályosuló tekintettel.

Lassan feléje fordulok és csillogó zöld szemeibe mélyedek.

- Jól vagy? Nagyon elhallgattál.

- Csak visszagondoltam arra a napra mikor… – törlök le egy kósza könnycseppet az arcomról. - Úgy érzem, nem viselkedtem megfelelőképpen, mikor elment. Egyáltalán nem búcsúztam el tőle és nagyon fáj, hogy olyan ostobán viselkedtem vele. Csak, mert el akartam menni Aquahoz – szipogom. - Szétszaggat ez az érzés belülről, mely szétfeszíti a mellkasom - vezetem fel kezem az említett helyre. - Deate, nekem elviselhetetlenül hiányzik. Képtelen vagyok nélküle átvészelni ezt az egészet - futják el könnyek a szemeim, teljesen eláztatva a párnám és a hajam.

A mellkasom összeszorul. Alig kapok levegőt. Hörgésem hallatán Deate még közelebb von magához, egyenesen a mellkasára. Pólóján nedves foltot hagyok, mellyel egy cseppet sem törődik. Nyugtató szavakat duruzsol a hajamba. Segítségével véget vet a rám törő pánikrohamnak.

Légzésem visszaáll a normális ütemű levegővételre. Egy hangyányit eltol magától, hogy lenézzen rám.

- Nem vagy egyedül, CiaSky. Sosem foglak magadra hagyni. Még akkor sem, ha már az idegeidre megyek a jelenlétemmel. Mert én tudni akarom, hogy jól vagy-e, hogy minden rendben van-e körülötted, és mindig itt leszek, hogy melletted legyek, bármiről is legyen szó. Hiszen erre valók a testvérek. Hogy bármiben támasztékot találhassanak a másikban, még akkor is, ha az egész világ ellenük fordul - mosolyodik el halványan. - Én most is itt vagyok veled, hogy átsegítselek azon a seggfejen, aki hónapokkal ezelőtt itt hagyott, mit sem törődve az érzéseiddel. S, ha még egyszer szembe találkozok vele, Istenemre esküszöm, közelebbről is meg fog ismerkedni az öklömmel, amiért képes volt téged ennyire a földbe tiporni – morogja. – Ráadásul sikerült eljutni addig a pontig, hogy túl akarj lépni rajta. Ez pedig tökéletes első lépésnek ígérkezik, már csak a következő szintre kell lépnünk – vigyorodik el. - Szóval csipked magad, húgi és készülj, mert ideje lenne belekezdeni a „Hogyan töröljünk ki egy seggfejet az életünkből!” projektbe - nyom egy puszit a homlokomra.

Érintésére akaratlanul is, de elnevetem magam. Lassan ül fel az ágyon, engem is magával húzva.

- Annyira Szeretlek, bátyó - bújok oda hozzá.

Nevetve karol át.

- Hasonlóképpen érzek én is, kiscica - morogja a hajamba. Elmosolyodom.

Amikor eltávolodom tőle, tekintetem a pólójára téved és ismételten elnevetem magam.

- Ne haragudj, hogy így összekönnyeztelek – bököm a foltra.

- Mivel te mosol rám is, nem probléma – tápászkodik fel lassan a matracról, engem is felsegítve álló helyzetbe. – De csipked magad! Öltözz fel és tíz perc múlva lent találkozunk a nappaliba – hagyja el a szobát.

Egy sóhajtás kíséretében a gardróbomhoz sétálok és a még bennmaradt ruhák között próbálok valami elfogadható darabokat találni. A szelektálás során kiürített szekrényben rábukkanok a sok éve eltűnt barack színű szoknyámra. Hozzá egy lenge, fehér has-pólót választok, melynek nyaki része annyira kivágott, hogy lecsúszik a vállamról, szabaddá téve a dekoltázsom.

Miután magamra öltöm őket és egy nyakláncot is felrakok, hogy valamit szorongathassak, ha úgy adódik, megfordulok a tengelyem körül és belenézek az egész alakos tükrömbe. A látványon megdöbbenek. Már egy ideje elnyűtt, lenge ruhákat viselek, teljesen háttérbe szorítva a passzentos öltözékeket, amiért nem voltam hajlandó azokat a ruhákat viselni, melyek rá emlékeztettek.

A szám becsukva, a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy megmossam az arcom. Elkészülve, lassan lecammogom a lépcsőn, egyenesen a nappaliba lépve.

Deate ahogy meglát, elmosolyodik.

- Gyönyörű vagy, CiaSky - kapja el a karom, pördítve rajtam egyet, hogy minden felől megcsodálhasson - Még mindig nagyon jól áll neked ez a szoknya – állapítja meg, mielőtt maga után húzva, kitessékel a hátsó ajtón keresztül.

A garázsba érve, három autót pillantok meg. Az egyik egy Ford Focus, mely a legközelebb áll az ajtóhoz. Ez az egyik kedvencem a három jármű közül. Ezüstkékes fényezése mindig anyu szemeire emlékeztet, és mikor benne ülök, úgy érezem, ő is ott van velem. A mellette parkoló autó egy kétszemélyes, matt fekete színű Peugeot, amit Daete szokott használatba venni. S ott pihent az én autóm is, egy fehérszínű Renault. Még a tizenhatodik születésnapomra kaptam a szüleimtől ajándék gyanánt.

Emlékszem arra a napra. Őrületes érzés ragadott magával, mikor megláttam, és örömömben szinte kiszorítottam mindkettőjükből még a szuszt is, annyira megszorongattam őket köszönetképpen.

- Melyikkel menjünk? - érdeklődik, mielőtt még mélyebben elmerülnék az emlékeimben.

- Mivel elhívtad Aquat is, a tiéddel biztos nem – pillantok rá összehúzott szemekkel. – S amúgy, hogy képzelted, hogy csak úgy rám uszítod a hiperaktív törpét? - teszem csípőre a kezem.

- Hát az úgy volt, hogy… - emeli kettőnk közé a kezét védekezően, egy lépést hátrálva. - Felhívott téged, de te éppen aludtál. Utánad érdeklődött és végül kiszedte belőlem a minap történteket, melyet hallva, teljesen kiakadt. Azt mondta, átjön. De amikor ellenkeztem, azzal az indokkal, hogy terveim vannak veled, ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy nem akar magadra hagyni ilyen helyzetben, ezért ő is jön, akár hova megyünk – hadarja. - Meg sem várta a válaszom, csak kinyomta a telefont. Levegőt venni sem maradt időm, nemhogy lebeszélni róla.

- Te képes voltál elmondani neki, mi történt tegnap? – találom meg a hangom.

- Nem volt szándékos - vágja rá egyszerre - De mit mondhattam volna, hogy miért alszol még délelőtt tíz kor? – tárja szét karjait.

- Mit tudom én, bármit – szakad ki belőlem egy sóhaj. - Most neked köszönhetően le sem lehet majd állítani és állandóan körülöttem fog ugrálni, csakhogy megpróbáljon jobb kedvre deríteni.

- Mert ő is a legjobbat akarja neked.

- Tudom - mosolyodom el. - Csak tudod… kicsit már sok belőle időnként.

- Nekem mondod? Én tíz perc után le tudnám ütni - húz a Renault felé.

Odaérve, kinyitja az anyósülés felőli ajtót és, mint egy magán sofőr meghajol előttem az autó felé intve.

- Hölgyem, kérem, foglaljon helyet! - ejti ki a szavakat némi akcentussal.

Miután elhelyezkedem a bőrülésen, beteszi az ajtót és átkocog a túloldalra, hogy bevágódjon a kormány mögé.

- Indulhatunk? – sandít felém, ahogyan rányom a kapunyitó gombra.

- Úgy sincs más választásom – dőlök hátra az ülésen.

- Ebben igazat adok, ne is ellenkezz – bőg fel a motor.

- Taposs a gázra, Deate, mert ha Aqua már a kapualjban vár ránk, nekünk végünk - húzom el a szám.

- Én nem félek a törpétől - jelenti ki határozottan.

Kihajt a garázsból az udvarra, onnan egyenesen ki a kapun, mely egyből be is záródik mögöttünk.

Utunk három utcával feljebb vezet, ahol Aqua háza található, amelyben a nagyszüleivel él együtt. Leparkolva a járdaszegély mellett, egy mérges lány tépi fel a hátsó ülés felőlem eső ajtaját és bevágódik a két ülés közé, mogorván meredve a bátyámra.

- Dominic Deaten Vox, ha később jöttök, nekem miért nem tudod megüzenni? Már egy órája ácsorgok itt, rátok várva - morogja, aztán tekintete átsiklik rám és elmosolyodik. – Ciara drágám, hogy vagy? – szorítja meg vállam bíztatóan, amint kigurulunk az útra.

- Ne haragudj, hogy ennyit vártál ránk, Aqua, de egy érzelmi krízisen mentem keresztül, melyen Deate segített át. Ezért késtünk ennyit – fordulok hátra bocsánatkérően.

- Milyen érzelmi krízis? - pislog rám aggódva.

- Csak eszembe jutott anyu… - harapok bele az alsó ajkamba, hogy elfojtsam a kitörni készülő könnyeim.

- Jaj, édesem! - érzi át egyből a helyzetem, átölelve az üléssel együtt.

- Ne szomorkodjatok már csajok, inkább indulás vásárolni. Az majd mindenkit jobb kedvre derít – áll be a bevásárlóközpont parkolójába.

Kiszállva az autó kényelmes komfortzónájából, Aqua mellé lépek, hogy bevárjuk az ötletgazdád, aki az autó bezárásával bajlódik épp. Amint hozzánk ér, mindkettőnket átkarol, bevezetve minket a bevásárlóközpont ajtaján. Az üzletsorok közötti folyóson végig sétálva, pár fiatal megbámul minket. Hogy Deate még inkább rátegyen a figyelmük okára, pont olyan hangosan szólt hozzánk, amilyen hangerőn meghallhatták a hozzánk intézet szavakat.

- Nekem van a két legszebb csajom az egész világon – vigyorodott el eszeveszettül, mire pár lány irigykedve pillantott ránk az egyik üzlet előtt álldogálva.

- Ne égess már minket, DoDeat! - csapja mellkason Aqua ránevetve, miután kiejti becenevét csilingelő hangon.

- Talán nem tartasz elég vonzónak ahhoz, hogy pasid lehessek, Aquamarine? - hajol le hozzá gonoszan elvigyorodva.

- Kérlek, ne itt csináljátok! – fintorodtam el, félbeszakítva a flörtölős pillanatuk, pár lépéssel előre sietve, hogy ne is lássam őket.

Tisztában vagyok vele, nem a megfelelőképpen kezeltem az előző szituációt. Ám valahogy még mindig fájdalommal a szívemben nézek végig egy szerelmes páron, ahogyan kézen fogva sétálnak, vagy csak egyszerűen egymásra mosolyognak. Ahogyan Deate és Aqua szóváltását hallottam, akaratlanul is felidéződött bennem, hogy mi is hasonlóképpen viselkedtünk, még a kapcsolatunk legelején. Állandóan szívtuk egymás vérét és ott akasztottuk ki a másikat, ahol csak tudtuk. Elolthatatlan volt a köztünk lévő tűz, mikor dacoltunk a másikkal, szinte pattogtak köztünk a szikrák, egyre tovább szítva ezzel az indulatokat, és általában minden egyes vitatkozásunk vége egy heves csókcsata lett, amikor szétharapdáltuk a másik ajkait.

Emlékszem volt egy olyan eset, mikor úgy bevágtam a derekam az ajtó kilincsébe, hogy hetekig nem tudtam kiegyenesedve járni, annyira fájt az ütés helye, ráadásul kék és zöld foltok is megjelentek a nyomán.

- Hé, Ciara, minden rendben? - lép mellém sietősen Aqua.

Mosolyogva rázom meg a fejem.

- Minden rendben. Miért kérded? - harapom be a számsarkát idegesen.

- Mert ilyen gyorsra vetted a séta tempód és általában aggaszt valami, ha így viselkedsz. Ráadásul láttam, hogy valamin elgondolkodtál és ez elszomorított.

- Nincs semmi bajom, Aqua. Kérlek, ne akarj anyáskodni felettem. Időnként rohadtul elegem van abból, hogy állandóan pátyolgattok - fújtatok idegesen. - Engedhetnétek időnként, hogy én is levegőhöz jussak – viharzok el és meg sem állok a mozgólépcsőig, amivel feljebb sietek egy szinttel és bemegyek az első boltba, ami az utamba kerül.

Beljebb sétálva a polcok között, az jár a fejembe, miért gondolják azt rólam, hogy olyan törékeny lennék. Bár az valóban igaz, hogy ebben a hét hónapban, mióta Ő lelépett, valóban érzékenyebbé váltam. De könyörgöm, én így próbálom túl tenni magam rajta. Azt nem várhatják el tőlem, hogy egy csettintésre elfeledjem a vele eltöltött három év összes pillanatát. Az lehetetlen lenne, hiszen az ember egy másodperc alatt csókolhat vagy akár egy perc alatt szakíthat is, de sohasem felejthet el egy olyan horderejű érzést, ami megváltoztatta az egész életét. Sohasem leszek képes elfelejteni az első szerelmem. Amíg élek, mindig velem lesz. S talán a sírban is tovább gyötör.

- Elnézést hölgyem - szólít meg egy fiatalosan lágy hang, hallatán rá fordítom elmerengő tekintetem. - Segíthetek valamiben? – kérdezi, kedvesen rám mosolyogva.

Körbepillantva az üzletbe, elvörösödöm.

- Nem, köszönöm - hebegem, mielőtt kislisszolnék a fehérnemű boltból.

Kilépve az ajtón, elfordulok jobbra, ám valamin megcsúszik a lábam és egyből a földön találom magam. Felnyögöm a kellemetlen érzésre, mely a fenekemen bizsereg végig. Óvatosan fordulok körbe, ki láthatta a bénázásom. Aztán kisöpöröm a kócos tincseket az arcomból.

- Jól vagy? – nyúl felém egy kitetovált kar.

Szemeim végig futnak a napbarnított karon, az illető arcáig, ahol megállapodnak. Állát és az arca mentét borosta borítja. Szemeit egy hatalmas, fekete napszemüveg mögé rejti, ezért pillantásom a szájára esik, melynek jobboldalán egy fekete piercing díszeleg.

Ajkaim elnyílnak a döbbenetes látványra.

- Nagyon megütötted magad? – érdeklődik kedvesen, miután percekkel később sem fogadom el segítséget nyújtó karját.

- Te mégis honnan jöttél? – szalad ki a számon az indiszkrét kérdés, mielőtt megállíthatnám.

Kezem a szám elé kapom, hatalmasra táguló szemekkel meredve rá.

- Elnézést, én… - szabadkozom, mire elmosolyodik.

Valami eszméletlenül szép mosolya van.

- Semmi gond. Gyakran megesik – guggol le hozzám, majd az orrán pihenő napszemüveget feltolja a fejére. – Lábra tudsz állni? Egyre több érdeklődő pillantást kapunk – futnak össze a nevető ráncok a hatalmas szürkészöld szemei körül, melyekbe némi sötét színű pöttyöket is felfedezek.

- Ó – melegszik fel az arcom, miközben ujjai közé csúsztatom a kezem.

Lassan felhúz álló helyzetbe. A szemeibe mélyedek. Képtelen vagyok megszakítani vele a szemkontaktust, annyira elbűvöl íriszének kusza kavalkádja.

- Gyönyörű szemed van – jár el megint a szám.

Zavartan kapom el róla a pillantásom. Halkan felnevet.

- Ezt még senki nem mondta nekem, de örülök, hogy tetszik. A tiéd is gyönyörű – nyúl az állam alá, hogy maga felé fordítsa az arcom. – S a hajad is eszméletlenül tetszik – pillant az arcom körül göndörödő fürtökre. – Festett? – érdeklődik őszinte kíváncsissággal.

- Dehogy! – pislogok rá.

- Még sosem láttam ilyen árnyalatot.

- Az anyukámé is ilyen volt – suttogom teljesen lesokkolva, amiért elárultam neki.

- Volt? – veszi halkabbra a hangját.

- Meghalt – csuklik el a hangom.

- Ne haragudj, nem akartam, hogy elszomorodj – törli le hüvelykujjával az arcomon végig futó könnycseppet.

- Nem érdekes – sóhajtok fel egy hatalmasat.

Az egyik üzlet előtt megpillantom Deate és Aqua párosát felénk sétálni. Az arcomon éktelenkedő vörösség még inkább elmélyül.

- Ne haragudj, de nekem most mennem kell. Köszönöm, hogy a segítségemre siettél, mikor szükségem volt rá – mosolygom rá futólag, mielőtt kikerülve őt, elmennék mellette.

- Nem lenne kedved később összefutni valahol? – szól utánam.

Megtorpanok léptembe.

- Hogy? – fordulok vissza értetlenkedve.

- Holnap este nem lenne kedved eljönni velem vacsorázni? – mosolyog rám.

- Nekem? – pillantok körbe zavartan.

- Szeretnélek jobban megismerni – lép közelebb.

- Mégis miért? – mélyedek bele szürkészöld szemeibe.

- Nem tudok rá pontos magyarázatot adni, csak szeretnélek, jobban megismerni téged. Valahogy felkeltetted az érdeklődésem.

- Az esésemmel? – sütöm le szemeim.

- Inkább a gyönyörű szemeiddel és fürtös hajaddal – csavar ujja köré egy tincset az arcom mellől. – Szóval mi a válaszod? Eljönnél velem egy vacsorára?

- Holnap? – pillantok fel rá.

- Holnap.

- De még a neved sem tudom – húzom végig nyelvem hegyét az ajkaim mentén, a piercingjét figyelve.

- Wayne – követi le mozdulataim, végig húzva nyelvét a piercingje mentén.

- Ciara – siklik fel arcán kábult tekintetem, hogy a gyönyörű színekben úszó szemeibe mélyedjek.

- Holnap?

- Holnap – lehelem a szót.

- Hova mehetek érted?

- Mit szólnál ahhoz, ha ott találkoznánk? – térek észhez.

- Miért nem szeretnéd, ha érted mennék? – ráncolja a homlokát.

- Nem szeretnék mindent elárulni magamról idő előtt – hárítom.

- Legalább a számod megtudhatom?

- Honnan tudjam, hogy nem élnél vissza az információval? – vonom fel szemöldököm kétkedve.

- Ennyire azért nem nézhetek ki zűrösnek – csóválja meg fejét.

- A tetoválásaid és a piercinged másról árulkodik – fojtok vissza egy mosolyfélét, majd az oldalamon lógó táskából előkotrok egy tollat és egy halványzöldszínű post-it cetlit, amire ráfirkantom a telefonszámom.

Kezébe nyomom a papír fecnit, mire elmosolyodik.

- Van még egy cetlid?

- Miért?

- Kérhetek egyet? – titokzatoskodik.

Kihalászva a tömböt a táskából, a kezébe nyomom. Írni kezd. Kíváncsian várom a végeredményt. Miután végez, a táskámba csúsztatja a tollal együtt.

- Alig várom a holnapot – hajol az arcomhoz.

Közelsége zavarba hoz. A forróság végig perzsel a bőrömön. Aztán megérzem arcomon ajkai érintését, mielőtt ellépve mellettem továbbállna.

Előző fejezet: http://moonlight.blogger.hu/2018/01/29/a-felejtes-keplete-1
Következő fejezet: http://moonlight.blogger.hu/2018/03/07/a-felejtes-keplete-3

Darabokra törve - Prológus

Prológus

 

A fékcsikorgás hangja tölti be a ránk telepedő kétségbeesett csendet. Mint egy lassított felvételen robban szilánkokra a szélvédő üvegje, beterítve minden négyzetmillimétert a körülöttem elterülő, egyre szűkebbé vált térben. Fejem az ajtó ablakának vágódik. Éles fájdalom nyilall a halántékomba, teljesen átbizsergetve kellemetlen érzésével a fejem többi részét. A lábamat képtelen vagyok megmozdítani, miközben a karomat igyekszem kiszabadítani. Teljesen megrémülök, de végül feladom. Érzem, hogy semmi esély a menekülésre. Tudom, hogy ennek itt vége van. S már csak egyetlen egy dologra vagyok képes összpontosítani.  Az pedig Dwight.

- Dwight? Dwight! – Visszhangzik neve a tudatalattimban, aztán hirtelen verítékben úszva riadok fel a lidércnyomásból.

A hajam nedvesen tapad az arcomra, a nyakamra és a hátamra. A vékony top és rövidnadrág, amit magamra húztam elalvás előtt, könyörtelenül tapad a testemre. A pléd, amivel betakaróztam a nyári éjszakában, teljesen a csípőm és a lábam köré tekeredett, a jobb karomat is fogságba ejtve.

Rémülten dobom le magamról a mostanra durvává vált anyagot, majd a pánikroham jeleit produkálva kezdek el tapogatni az ágy másik oldala felé. Lélegeztem egyre felgyorsul, mikor üresen találom a helyet. Vérem a fülemben lüktet, heves szívdobogásokat keltve. Egyre nyugtalanabbá válok, ahogyan tekintetem körbe jár a szobán. Pillantásom a nyitott ajtón állapodik meg, reménnyel eltöltve háborgó szívemet.

Lassan az ágy szélére csúszok és lelépek a hűvös kövezetre, nem foglalkozva a papucsom megkeresésével. Kilépek az ajtón, egyenesen a folyosói szőnyegre, melynek érintése verítéktől nedves talpamon, eléggé kellemetlen. De nem törődöm vele, csak megyek tovább. A lépcsőhöz érek, mely egyből a konyhát és a nappalit elválasztó térbe vezet. Óvatosan lépkedek egyre lejjebb a fokokon, attól rettegve, hogy nem azt fogom látni, amire igazán vágyom. Pedig ő rá vágytam a leginkább.

Először a konyhába nézek be, hátha megszomjazott éppen, de a tágas helyiség üresen árválkodik az éjszakában. Utam a nappali felé vezet, ahol a falra felszerelt tv fénye tölti be a fél szobát, kétségbeesett reménységgel töltve el sajgó bensőmet. A kanapéhoz sétálok, rettegett félelemmel téve meg az utolsó centimétereket is. Aztán lepillantok a párnákkal telirakott díványra és megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.

- Istenem! – rebegem megilletődött állapotban, mire szemem teljesen bepárásodik, ezernyi könnycseppet eresztve útjára.

Megkerülöm a sötét színekben pompázó bútordarabot és letelepedek a plüsshatású szőnyegre, közel a párnához, amelyiken a feje pihen. Lágyan végig húzom ujjam hegyét az arcélén és mosolyogva követem az útját. Érintésemre összerezdül. Felmordul, miközben álomittasan rám emeli jáde zöld szemeit.

- Payton, minden rendben? – kérdezi rekedtes hangján, aggódóan.

- Most, hogy megtaláltak, igen – mosolygok rá szomorúan. – Miért vagy lent? – tűrök el egy kósza tincset a homlokából, amely abban a pillanatban visszahullik volt helyére, amint elengedem.

- Nem tudtam aludni, gondoltam nézem egy kicsit a tv-t – dörgöli meg szemeit, hogy felébredjen kissé.

- Miért nem ébresztettél fel engem is? – merülök el szeme zöldjébe.

- Annyira békésen aludtál, nem voltam rá képes – kapja el rólam a tekintetét.

- S mi volt a valódi ok? – dermedek meg arca simogatásában.

- Nem akartalak a gondjaimmal terhelni, ne haragudj – hunyja le szemeit, fájdalmas arckifejezéssel.

- Sosem terhelsz vele, nekem elmondhatod, bármi is nyomja a szívedet. – hajolok oda hozzá, hogy egy csókot leheljek kissé borostás arcára.

- Téged mi ébresztett fel? – próbálja meg terelni a beszélgetés témáját.

- Nem voltál mellettem – grimaszolok szomorúan.

- Gyere ide – csúszik arrébb a díványon, helyet adva nekem is maga mellett, kitárva felém a karját.

Egy pillanatig sem habozok, befészkelem magam az ölelésébe. Arcomat a mellkasába fúrom és belélegzem jellegzetes illatát. Testemet egyből átjárja a meleg, miközben jobb lábamat az övéi közé csúsztatom, hogy a másikat átvetve a csípőjén, még közelebb bújhassak hozzá.

Érzem, ahogyan a fejem tetejére fektetett arcán egy hatalmas mosoly keletkezik, gyenge próbálkozásomat észlelve, mely elégedettséggel tölt el.

A biztonságérzet adta nyugalomban egyből magával ragad a sötétség, miközben még közelebb fészekelem magam a szeretett személyhez, ha ez lehetséges.

A felejtés képlete #1

Érzelmek tengerében


A szikrázó nap sugarai a víz felszínén járnak táncot, miközben én a hullámok vad vágtáját figyelem szüntelen. Lábaim a homokba fúrom zavartan, úgy terelve el még jobban a figyelmem a kavargó gondolataimról. A szél belekap tűzvörös, göndör fürtjeimbe, amelyek időnként eltakarják előlem a kilátást. Ez egy cseppet sem zavar. Teljesen máshol járok éppen. Valahol hét hónappal korábban, amikor utoljára láttam Őt és az égszínkék szemeit. Amikor utoljára éreztem ajkait az enyémeken. Amikor utoljára ejtette ki érzékien a nevem, mielőtt végleg eltűnt volna a messziségben.

Szívem még mindig hevesen dobog, ha meghallom a nevét vagy csak egyszerűen rágondolok azokra a pillanatokra, mikor még a karjaiban tartott, és felidézem, milyen érzés futott át a testemen az érintései nyomán. Ez az érzés még mindig leírhatatlan számomra, és egyben gyötrő is. Fáj rágondolnom, hogy sosem érezhetem ismét, hogy sosem érezhetem Őt többé.

E fájdalmas gondolatra elfutják szemeim a csípős könnyek és csak szüntelen, folynak végig az arcomon. Még mindig nehéz felfognom, hogy elhagyott. Elment nélkülem. Mivel állítása szerint ő már túlnőtt ezen a kisvároson és tovább kellett állnia, hogy megvalósítsa az álmait, amelyekben úgy tűnik nagyon is hátráltattam Őt.

Habár legjobb barátnőm, Aqua, váltig állítja, ez nem igaz, én mégis mindig ezt érzem. Fáj, hogy nem engem választott. Fáj, hogy csak úgy egyszerűen elhagyott. De leginkább mégis az fáj, hogy nem vitt engem is magával.

Pedig azt mondta, szeret. Bár úgy tűnik számára ez is csak egy értéktelen szó volt, mint a „Szerelmem”, amelyet gyakran használt becézésként, vagy a „Hiányoztál!”, mikor egy napig nem láttuk egymást. Mind hazugság volt. Mind az egytől egyig. Minden szó, amit csak kiejtett a száján.

Ezekre a gondolatokra még jobban feltör belőlem a zokogás. Csak úgy peregnek a könnyek az arcomon. Nagyon szúr a mellkasom is, pont ott, ahol egykor a szívem volt. Ám most valahol aprószilánkokban hevert egy árokpartján, ahonnan már a Jóisten sem képes összekaparni. De nem is vágyom rá igazán, hogy visszakapjam. Nekem már úgy sem kell.

Minek is kellene? Hogy újra összetörjék? Azt már nem! Többet nem esek bele ugyanabba a hibába. Többet senkiben sem bízom meg úgy, ahogy egykor benne. Az már a múlt. Ez viszont itt, aki én lennék, már nem más, mint egy lelkileg és érzelmileg tönkre tett lány.

Hiszen mindig kísérteni fog a tudat, hogy valaha voltam valaki az életében. Hiába fogok majd egyszer sok év múlva túl lépni rajta. Hiába felejtem el a hangját, az arcát. Sosem fogom igazán elengedni. S az benne a leginkább bosszantó, hogy mindig bennem lesz majd az érzés, hogy valakit egyszer, régen jobban szerettem, mint bármi mást. És majd emlékezni fogok arra is, amikor egymás szemébe néztünk és megfogtuk egymás kezét, jelezve, hogy sosem hagyjuk a másikat cserben. De ő mégis ezt tette velem és ez nekem elviselhetetlenül fáj. Bármennyire is próbálom elnyomni ezt az érzést, tehetetlen vagyok vele szemben. Mindig felidéződik bennem az a személy, aki megtanított engem szeretni, aki megmutatta, mit keresnek annyian a világban és, aki megtanított arra is, hogyan kell elengedni valakit, ha muszáj, még, ha belepusztulok is a tudatba, hogy sosem látom többé, bármennyire is vágyok rá.

Hihetetlen, hogy még ennyi idő után is ilyen fájdalmas gondolatokat képes ébreszteni bennem, ha csak rágondolok. Ha eszembe jut mosolygó arca és csillogó szeme, a szívem fájdalmasan facsarodik össze a mellkasomban. Ám ez az érzés annyira elviselhetetlen, hogy már csak mérgelődni vagyok képes miatta, amiért nem tudom végleg elfelejteni Őt.

A gondolatra, hogy ismét elgyengültem, bosszankodva törlök le egy kósza könnycseppet a szemem sarkából, amely éppen kibuggyanni készül.

- Elég már! - szólok magamra élesen. - Miért nem bírok felhagyni ezzel az önmarcangolással? - motyogom magam elé. - Miért nem vagyok képes túllépni rajta és új életet kezdeni? Miért kell minden rohadt pillanatban ő járnia fejemben? - markolászom a homokban, majd bosszúsan a víz felé dobok egy adagot, melyet visszafúj rám a szél.

Ezért még jobban elkezdem magam szidni, amiért ennyire szerencsétlen egy nőszemély vagyok, hogy még egy ilyen apró-cseprő mozdulat is ellenem fordul.

A hatalmas korholásomnak egy ismerős hang vet véget.

- CiaSky – lihegi a bátyám. - Végre megtaláltalak. Órák óta utánad rohangálok a városba - ér oda mellém, majd a térdére támaszkodva tovább fújtat. - Legközelebb hagyj a hűtőn egy cetlit, hogy hová tűnsz el, jó? - huppan le mellém a homokba.

Bosszúsan fonom keresztbe karjaim.

- Miért jöttél utánam Dominic? - kérdezem tőle.

Csodálkozó tekintettel fordul felém.

Első keresztnevét csak azokban az esetekben szoktam az ajkaimra venni, ha valamiért kihozott a sodromból.

- Miért vagy rám mérges? - tűr el egy tincset az arcomból, amelyet a szél össze-vissza fújdogál. Meglátva könnyáztatta arcom, aggódóan közelebb von magához. - Már megint sírtál - állapítja meg, fejem a vállára húzva, a hátam és a hajam simogatva. Ismét eltör bennem valami. - Már megint miatta, igaz? - suttogja a hajamba. Bólintok. - Jaj, húgi. Úgy szétverném most a fejét, annak a baromnak, ha az segítene rajtad - dörmögi a halántékomhoz hajolva.

Szomorúan nevetek fel.

- Olyan idióta tudsz lenni - szipogom kicsit eltávolodva tőle, hogy rá mosolyogjak. - De igazad van, bár segítene ez rajtam - grimaszolok.

- Érted bármit megtennék és bármi lennék, csak, hogy láthassam a mosolyod, amely jobban beragyogja a napom, mint bármi más a világon – nyom egy puszit a halántékomra, ismét közelebb vonva magához. A mellkasához bújok. – Olyan jó lenne, ha végre ismét a régi önmagad lennél, Ciara – motyogja a hajamba.

Fájdalmasan sóhajtok fel.

- Én már sohasem leszek a régi – szipogom. – Viszont szeretnék mindent megtenni annak érdekében, hogy legalább megpróbáljak hasonlítani arra a lányra, aki voltam. Nagyon elegem van már, hogy mindig, amikor csak eszembe jut, elsírom magam. Én ezt már nem bírom tovább. Kérlek szépen, segíts nekem megváltozni, vagy ha nem is megváltozni, de legalább felejteni – nézek fel rá reménykedve.

- Ne aggódj, CiaSky! – mosolyog rám. – Majd én gondoskodom róla, hogy ismét a régi önmagad legyél – nyom egy csókot az arcomra.

A tekintete láttán visszakozni vágytam volna.

- Azt hiszem, máris elkezdem megbánni a kérésem – dünnyögöm magam elé. - Túlságosan lelkes lettél. Ez nem tetszik nekem – motyogom. - Látszik rajtad, hogy már számítottál erre a kérésemre és van is egy kész, kidolgozott terved számomra – sandítok rá, mire csillogó szemekkel felnevet.

- Hé! Azt sem tudod, mit terveztem el. Amíg nem tudsz semmit a teljes folyamatról, ne írd le az ötletem! Jó? Véleményem alapján néhány lépés nagyon is a kedvedre fog lenni, húgi – borzolja össze hajam.

- Csak nehogy megbánjam – borzongok meg a gondolattól, mégis mire vállalkoztam.

- Ne dramatizáld túl, CiaSky – csal mosolyt az arcomra. - Inkább gyere, menjünk haza és készítsük ki apánkat a hangos tv nézéssel - húz fel a homokból.

- A kiadóba van, nem? - porolom le magam, majd lehajolva a kezembe veszem a szandállom.

- De igen. Ám ez nem azt jelenti, hogy vacsorára nem ér haza.

- Te is tudod, hogy amióta… - hagyom félbe a mondatot, egy nagyot sóhajtva. - Sosem jön haza éjfélnél előbb és reggel a lehető legkorábban már el is pályázik otthonról, csak, hogy ne kelljen foglalkoznia velünk. Ha nem rémlene, ezért van velünk Lupita és Mr. Benson, hogy mindent, amit ő nem tud megtenni értünk, tegyék meg ők - hadarom el gyorsan a gondolataim, szomorúan törölve le egy könnycseppet az arcomról.

- Te is tudod, milyen nehéz volt neki az az időszak - karolja át a vállam, halványan elmosolyodva.

- Nekem is nehéz volt - csattanok fel. - De neki felnőttként kellett volna viselkednie, nem pedig bezárkózni és nem törődni velünk. Kötelessége lett volna mellettünk lennie - telnek meg a szemeim milliónyi könnyel.

- Tudom, miféle érzések dúlnak benned, CiaSky, de a múlton már nem változtathatsz. Apánk már csak ilyen. Nem tehetsz ellene semmit. Maximum akkor érdekelnéd, ha énekesi pályára szeretnél lépni és egyengetni kellené az útad, hogy a dallista első helyére kerülhess – szorít magához vigasztalóan. A kis monológja végén, egy puszit nyom a hajamra biztatásképpen. - De ne is törődj vele, ha ő nem képes rá, majd én itt leszek neked és nem engedem, hogy bármi is lerántson a földre. Vagy, ha mégis - húzta el a száját, a jelenlegi helyzetre utalva. -, akkor meg itt leszek, hogy segítsek a padlóról felkelni, és mindent megteszek, hogy elérd a célod, bármi is legyen az - mosolyog le rám szeretetteljesen, mikor felnézek rá könnyezve.

- Köszönöm, Deate. Szeretlek - szipogom meghatódva.

- Én is Szeretlek - motyogja a hajamba, ahogyan arcát a nyakamba temetve ölel magához. - Rám mindig számíthatsz, bármiről is legyen szó.

- Akkor segíts visszaszerezni aput, hogy ismét olyan legyen ő is, mint én régen – pislogok rá kérlelően.

- Mire gondolsz, Ciara? - ráncolja homlokát gondterhelten.

- Segíts, hogy olyan énekesnő lehessek, amilyet apu mindig is akart belőlem faragni - csillan fel a szemem reménykedve.

- Biztos ezt akarod?

- Szeretném őt visszakapni, Deate, és már nem tudom, mi mást tehetnék érte. Ráadásul úgy gondolom, ha kicsit jobban belemerülök a zene világába, akkor talán már teljesen képes leszek kitörölni Őt a szívemből és kiirtani a gondolataim közül - harapok bele szívfájdalommal az alsó ajkamba.

- Rendben. Benne vagyok. Akkor kicsit változtatok a menetrenden és másképpen állunk hozzá a dolognak - adja be a derekát sóhajtva. - De, ha azt látom rajtad, hogy ez már sok lesz, nem engedem, hogy tovább csináld. Megértetted? - néz rám komolyan.

- Megértettem – mosolyodom el.

- Most pedig menjünk haza, Lupita taco-t csinált vacsorára - húz a házunk felé vezető utca irányába, mire felnevetek.

- Mindig csak a hasadra gondolsz - lököm meg. Pillanatokkal később lehajol és a combomnál elkapva a vállára dob, amit sikongatva ellenzek. - Tegyél le, te idióta! – csapok a vállára jókedvűen, ám Deate teljesen figyelmen kívül hagyva a szövegelésem és azt, hogy elég sokan megbámulnak minket az utcán, egészen hazáig visz, ahol a bejárati ajtó előtt rak le vigyorogva.

Következő rész: http://moonlight.blogger.hu/2018/02/11/a-felejtes-keplete-2